Ma 2016. május 26. csütörtök,    
Fülöp napja van.    
Látogatók száma : 21963967    




















































Honlapkeszites

Dr. Papp Attila: Magyarország, mint hadműveleti terület, 1944 – 1945…

Megszállás? Felszabadulás? Elöljáróban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet bevonulást én nem megszállásként, hanem felszabadításként értékelem, és így is nevezem. Így gondolom helyesnek ezt, de nemcsak a szovjetek, hanem a velük együtt harcoló 3. jugoszláv hadsereg, az 1. bolgár hadsereg, illetve az 1. és a 4. román hadsereg esetében is.

A jugoszlávok és a bolgárok a Dél-Dunántúl felszabadításában vettek részt, míg a románok az Alföld és az északkeleti országrész, valamint a magyar főváros felszabadításában segédkeztek. A szovjet 2. Ukrán Front (a román csapatokkal megerősítve, parancsnoka Malinovszkij marsall) Szeged – Nagyvárad – Kolozsvár térségéből, a 3. Ukrán Front (a jugoszláv és bolgár egységektől támogatva, parancsnoka Tolbuhin marsall) Bácska – Bánát irányából, míg a 4. Ukrán Front (parancsnoka Petrov tábornok) pedig az Ungvár – Munkács – Máramarossziget vonalról támadta meg a hazánkat megszállás alatt tartó fasiszta csapatokat, 1944 szeptemberének végén – október elején. A Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már 1944. augusztus 30-án elérte a királyi Magyarországot, azonban a trianoni Magyarország határát csak 3 héttel később lépte át. Elsőként a szovjet 18. harckocsihadtest egységei értek magyar földre, Battonyánál és Csanádpalotánál, 1944. szeptember 23. napján. 3 nappal később szabadult fel aztán az első magyar város, Makó.


Felszabadítás volt ez, hiszen a megszállás a németek 1944. március 19. napi bevonulása volt. Sok százezer magyar embernek, zsidónak, cigánynak és baloldalinak pedig szó szerint is az volt, ugyanis a szovjet, bolgár, román és szerb csapatok magát az életet, a megváltást hozták el nekik (nekünk), és elsősorban a rájuk való tekintettel nem a megszállás, hanem a felszabadítás szót használom. Véleményem szerint vitára a szovjetek 1944-1945–ös bevonulása okot – felszabadítás vagy megszállás? – azért sem adhat, mert a valós, majd egy éve tartó német megszállást és Szálasi rémuralmát söpörték el vele. Más kérdés az, hogy később aztán az országban maradtak. Meglátásom szerint, 1955-ig, Ausztria függetlenné és örökös semlegessé válásának évéig erre még volt, lehetett is reális magyarázat, hiszen az osztrák földön állomásozó szövetséges csapatok, köztük a szovjetek hátországi (ukrajnai, azaz a Szovjetunióval való) összeköttetését hazánkon keresztül biztosították. De miután a szövetségesek kivonultak Ausztriából (a szovjetek 1955 novemberében), ez az indok már nem volt adekvát.

Ezen kívül személyes, családi élményeim miatt is így teszek. Ide elég legyen annyi: anyai nagyanyámék a Nagykanizsát felszabadító orosz-bolgár csapatok katonáitól húst, tojást és kenyeret kaptak. 1945-ig cselédsorban éltek, nagy szegénységben. Kilencen voltak testvérek, a mamám volt a legidősebb. Csak a háború után tapasztalhatták meg azt, amit Horthy alatt el sem tudtak képzelni: hogy mit jelent az, nem napszámosnak lenni, nem éhezni, rendes lakásban lakni, mi az a rántott hús és a Balaton… Nagymamám mesélte el, hogy ez mennyit, micsoda változást jelentett nekik akkoriban. Megérthető, érezhető, érthető. Ezt a népi optimizmust törte aztán ketté Rákosi diktatúrája, és adta vissza – talán teljes egészében – a Kádár-rendszer, még úgy is, hogy az emberek nagy többsége számára evidenciává és elfogadottá vált az egypártrendszer, a maga megkötöttségével és szabályaival együtt. Hiszen az 1970-es évekre a rommá lőtt Magyarország ismét teljesen felépült, mindenkinek volt munkája, volt valamiféle egzisztenciája, nem kellett félni a holnaptól, lehetett előre tervezni, volt mit enni, volt hol lakni, nyaranta a „SZOT-üdülők” boldognak tűnő proletárcsaládok ezreivel teltek meg a Balaton mellett. Mára mi maradt ebből? A munkásság akkor, ott úgy érezhette, hogy figyelnek rá, a munkanélküliség, a hajléktalanság ismeretlen fogalom volt. A munkásság olcsón, fillérekért jutott az energiahordozókhoz, a kenyérhez, vízhez, tejhez, húshoz. Nem jelentett gondot még a szegényebbek számára sem a gyerekek iskoláztatása és egy valamiféle életpályára állítása, hála a „szociális hálónak”, az ingyen tankönyveknek és az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető, magas színvonalú oktatásnak. A szegénység, mélyszegénység és éhezés ismeretlen, az „összkomfortos élet” viszont megszokott fogalommá vált, a közbiztonság pedig biztos alapokon nyugodott, még úgy is, hogy ennek megteremtésébe néha-néha a Munkásőrség is besegített. Gombamód nőttek ki a földből a „szocialista típusú” lakótelepek, és aki ott nem jutott lakáshoz, az bizton találta meg a helyét valamelyik munkásszállón. Az egyszerű gyári munkás is reális eséllyel vásárolhatott egy kis hétvégi telket és hozzá egy autót, amivel oda kijárhatott, a Trabantok, Wartburgok, Zsigulik és Skodák az 1980-as évek végére „elözönlötték” az ország útjait. Akinek pedig nem volt autója, az igénybe vehette a szintén a „népgazdasági való(tlan)sághoz igazított” tömegközlekedést. Ezeket az érdemeket, eredményeket nem lehet elvenni Kádár Jánostól. Persze az emberek nem tudták – de nem is érdekelte őket – hogy mi zajlik a színfalak mögött, hogy egy „puha” diktatúra működik egy kemény cenzúrával vegyítve, hogy az ország adósságcsapdába került, hogy egyre jobban eladósodtunk, miközben igyekezett a rendszer fenntartani a „munkásság álmát és államát”, hogy ez a társadalmi és főként gazdasági berendezkedés (modell, ha úgy tetszik) nem életképes. Nem érdekelte őket, hiszen az egyszerű emberek milliói semmi mást nem akartak, és semmi mást nem akarnak ma sem, mint élni, megélni. Ha apránként is, de előbbre jutni. Ezt megkapták Kádártól és a Kádár-rendszertől, aki ezt az egyszerű népi igényt brilliánsan ismerte fel, és elégítette ki, miközben egyre több hitelt kényszerült felvenni a rendszer működtetéséhez. Nagyszerűen működött tehát a római császárok egyszerű, de jól bevált hatalommegtartó taktikája – a „kenyeret és mulatságot” („panem et circenses”) a népnek, hogy csöndben maradjon és elviselje a diktatúrát, a zsarnokságot – 2 ezer év múltán is. Valóban, míg el nem jött a rendszerváltással (1989) a keserű ébredés, addig tényleg a „legvidámabb barakk” voltunk…



Azonban mindenkinek szíve joga annak tekinteni az orosz bejövetelt, aminek gondolja, akarja. Ezek a mostani gondolatok is változhatnak később, az évek folyamán… Dilemmámat talán a legjobban egy idézettel tudom érzékeltetni: „A politikai inga vagy balra, vagy jobbra kilengve állandó mozgásban van. Sokan felkapaszkodnak rá. Zengik az aktuális jelszavakat, mert ez az elvárás, mert van megélhetési karrier, mert van túlélési stratégia. 1945-ben felszabadulás volt vagy megszállás? Esetleg mindkettő? Erre a kérdésre 66 év távlatából sem könnyű a válasz. Ki élte át, miként és mikor? A válasz számtalan, sokszínű és szubjektív. Kényesebb a kérdés, és élesebb volt a reakció a tekintetben, hogy forradalmat vagy ellenforradalmat hagytunk-e magunk mögött. Összefoglalható-e úgy, hogy: az ötvenhatos események? A történelem nemcsak hősökből és árulókból áll, hanem hús-vér emberekből, akik közül még a legkiválóbbak is esendőek, kisebb-nagyobb hibákkal, bűnökkel és vétkekkel terhesek. A kiegyezés idején még ezrével éltek a rokkantak, a lélekben és testben sérültek. Elevenen élt azok emléke, akik életüket adták a haza felszabadításáért a nemes eszmékért. Kevéssé publikált aspektus: a kor hősei és áldozatai átkozták vagy dicsérték Deák Ferencet? A kiegyezés bölcs cselekedet volt-e, vagy hitvány megalkuvás? A letisztultság távlatából a válaszunk ma már egyértelmű. Mennél távolabb vagyunk az időben az adott történéstől, annál valószínűbb, hogy a reális eseménymag kihámozható a politikai burokból. Nem könnyű az eligazodás a hivatalos történelemkönyvekben sem, mert ez is befolyásolt irodalom. Vélhetjük-e, hogy a diákságnak mindig nehéz volt tényszerű ismeretekhez jutni? Egy politikai ciklusban felnőve jelentékeny számban azonosulnak a sugallt elvekkel. Abban a hitben élnek, hogy ismerik az alapigazságot, az üdvözítő eszményt. Kevesen vannak a kétkedők.” Lásd a Vasárnapi Hírek című hetilap 28. évfolyam 20. számának (2011. május 15.) 12. oldalán Szendrei Tibor „Kevés a kétkedő ember” című írását. Vagyis levonhatjuk azt a következtetést, hogy egyes társadalmi jelenségeknek, illetve társadalmi – így jogi – intézményeknek a megítéléséhez, kialakulásuk, fejlődésük és egész tevékenységük objektív értékeléséhez hosszabb időre, történelmi távlatra van szükség. Különösen érvényes ez a megállapítás a nagy társadalmi-politikai változások idején. A történelmi távlatra tehát azért van szükség, hogy „az érzelmek csillapodásával az értelem vezesse a kutatást.” Hogy elegendő-e ehhez a szükséges „történelmi távlathoz” 70 év? Azt döntse majd el a tanulmányom elolvasása után a Tisztelt Olvasó.



1944 tavaszán a háború rohamosan közeledett Magyarország határaihoz. Az 1944. március 19. napi német megszállás óta, 1944 nyarára már a civil lakosság számára is egyre inkább „kézzel foghatóvá” vált a háború. 1944. április 3. napjától szeptember 30. napjáig 19, különlegesen nagy erejű, pusztító légitámadás érte az országot, nem beszélve a kisebb berepülésekről, bombázásokról. Budapest, Miskolc, Szolnok, Debrecen, Székesfehérvár, Veszprém vagy Győr, de például még városunk, Nagykanizsa lakossága is, mind megismerhette a légiháború borzalmait. Az angol és az amerikai bombázókötelékek elsősorban hadi célpontokat, üzemeket, gyárakat támadtak ugyan, de értek támadások lakónegyedeket is.

1944. május közepén létrejött a magyar ellenállás csúcsszerve, a Magyar Front. Azonban az országban nagyon gyenge és szervezetlen volt az ellenállás, az ellenálló kedv, a földalatti mozgalom. Horthyékkal és a németekkel szembeni nyílt ellenállásra pedig ekkor még senki sem mert gondolni, köszönhetően a német és a magyar erőszakszervezetek kiváló felderítő munkájának, de sajnos a magyar lakosság többsége érdektelenséggel kevert félelmének is. Jól jellemzi ezt, hogy Edmund Veesenmayer, Hitler Magyarországi helytartója a háború után azt nyilatkozta, hogy ő Budapest utcáin 1944-ben személyi testőr nélkül is teljes biztonságban mozoghatott: „Egy nap Jugoszláviában veszélyesebb volt, mint egy év Magyarországon” – mondotta. Horthy 25 éves uralkodása megtette tehát a hatását, amit mi sem példáz jobban, minthogy Alfred Trenker, a német biztonsági szolgálat (Sicherheitsdienst) egykori, budapesti vezetője szerint a szervezett magyar polgári, illetve munkásellenállás hiánya még magukat a németeket is meglepte. Hain Péter, a magyar rendőrség politikai rendészeti osztályának német megszállás utáni, új főnöke büszkén nyugtatta meg Trenkert és felettesét, Hans Geschke SS ezredest, hogy Magyarországon nincsenek ellenállók, a csekély számban lévő kommunisták tevékenységéről pedig ő pontosan informálva van…

Veesenmayer a Német Birodalom Külügyminisztériumának gazdasági szakértőjeként mérte fel a kelet- és közép-kelet-európai gazdasági és politikai állapotokat. 1943. december 10. napján keltezte 28 oldalas jelentését a magyarországi helyzetről: „… Magyarország természeti kincseinek, éspedig az olajnak, a bauxitnak, a szénnek kiaknázását, továbbá az ipar termelési kapacitását jelentős mértékben és minden különösebb nehézség nélkül emelni lehet. (…) Minden magyar, akár mint paraszt, akár mint munkás, akár mint katona, ott, ahol áll, tartós könnyítést jelent számunkra, erősíti a Birodalomban a Führer tartalékait. Minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti a mi véráldozatainkat, erősíti tartalékainkat a további hadviselésre, és segítséget nyújt, hogy erőinket megőrizzük a háború után következő nagy feladatokra. (…) E reális napi politikai feladat előfeltétele a jelenlegi magyar kormány leváltása és helyette a nacionalista ellenzékből új kormány létrehozása – megfelelő egyidejű német befolyás útján. A nacionalista ellenzék összes vezető személyiségei közül a legmegfelelőbb egyénnek még mindig a korábbi miniszterelnök, Imrédy látszik. Ő szellemileg a legnyíltabb, személyileg és jellemileg tiszta…”



Adolf Hitler Magyarország német megszállásakor Veesenmayert a Harmadik Birodalom nagykövetének és teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezte ki, SS-Brigadeführer (vezérőrnagy) rangban. A Kormányzó „Turán” különvonatához kapcsolt német vasúti kocsikban érkezett Budapestre 1944. március 19-én, délelőtt fél tíz tájékában, Kelenföldre. Vele volt ekkor Otto von Winkelmann, a német Biztonsági Szolgálat magyarországi vezetője is. Ekkorra már német Tigris tankok tucatjaival voltak tele a főváros utcái. Mintegy 8 hadosztálynyi német erő vonult be hazánkba, összlétszámuk megközelítette a 100 ezer főt. Majd – a németek számára értendően – a helyzet normalizálódásával, 1944 júliusára a német megszállók létszáma lecsökkent: 1944 nyarának közepén, Magyarországon állomásozott a 389. gyalogos-, a 18. SS-páncélgránátos-, a Horst Wessel, illetve még a 8. Florián Gejer SS-lovashadosztály is. Ezek alapvetően karhatalmi feladatok végrehajtására voltak alkalmasak. De hazánkban való bevetés céljából felállítás és feltöltés alatt volt ekkor már a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály és egy Waffen SS hegyidandár is. Veesenmayer pályafutása alatt itt kapott először „nyilvános” megbízatást. A kinevező okmány a feladatáról többek között a következőket tartalmazta: „A Birodalom teljhatalmú megbízottja felelős a magyar politika minden fejleményéért… Gondoskodjék arról, hogy az ország teljes közigazgatását – a német csapatok ott-tartózkodásának idején is – az ő irányítása alatt álló kormány intézze, azzal a céllal, hogy az ország minden erőforrását, elsősorban gazdasági lehetőségeit, a közös hadviselés érdekében maximálisan kihasználja.” Beosztása szerint a Wehrmachton kívül minden megszálló, rendfenntartó erő, így a Gestapo fölött is rendelkezési joga volt. Szerepet játszott a magyar értelmiség „átvilágításában”, ismert németellenes személyek letartóztatásában, valamint a zsidóság deportálásában is. A Szálasi-puccs során segítsége nyújtott a nyilas hatalomátvételhez, meggátolva ezzel Magyarország kiugrását a II. világháborúból. 1945-ben, Salzburg közelében adta fel magát az amerikai csapatoknak. A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék 1949-ben 20 év börtönre ítélte, majd büntetését megfelezték, s végül 1951-ben szabadlábra helyezték. Ezt követően Németország képviselője volt az észak-francia Roubaix városában székelő Pennel & Flipo cégnél, és haláláig Darmstadtban élt.



1944. június 6. napján, a franciaországi Normandiában partra szálltak a szövetséges csapatok. Angol, amerikai és kanadai hadosztályok kezdték meg lassú, de megállíthatatlan előrenyomulásukat Németország felé. A keleti arcvonal viszonylagos nyugalma is múlóban volt. Északon a Vörös Hadsereg 1944. június 6. és június 15. között több helyen is áttörte a finn csapatok védővonalát, és visszavonulásra kényszeríttette Mannerheim tábornagy csapatait. Miközben Helsinkiben a finn államférfiak a szovjetekkel kötendő különbékét kezdték el fontolgatni, a németek helyzete délen is megingott. Antonescu román marsall Stockholmban, 1944 júniusában tárgyalásokba bocsátkozott a szovjetekkel, ugyanis Románia ekkor már – megfelelő feltételekkel – hajlandó lett volna hátat fordítani német szövetségesének. Június 22-én a Vörös Hadsereg 4 hadseregcsoportja, 181 hadosztállyal intézett koncentrált támadást a Belorussziában lévő német középső hadseregcsoport ellen. Egy hét alatt több mint 200 kilométerrel nyomták vissza a Wehrmachtot. A kialakult harcokban a német középső hadseregcsoport 28 hadosztályát, több mint 330 ezer embert őröltek fel a szovjetek.

Eközben – Veesenmayer Berlinnek küldött jelentése szerint – Magyarországról 1944. június 15. napjáig 340 ezer zsidót szállítottak ki Németországba. A hó végére a pápa, a svéd király, az Egyesült Államok elnöke és a vatikáni nuncius Angelo Rotta is védelmébe vette a magyar zsidóságot a kormányzóhoz intézett személyes levélben. Elsősorban a háború utáni felelősségrevonást kilátásba helyező amerikai elnöki levél miatti félelmében döntött úgy Horthy, hogy leállítja a deportálásokat, akinek egyébként ekkorra már – a szégyenteljes zsidótörvények és az ország háborúba vitele mellett – a novi sadi mészárlás is a „számláját terhelte”.


1944. július 13-án Konyev marsall, az I. Ukrán Front parancsnoka, 84 hadosztállyal, 2206 páncélossal és rohamlöveggel indított támadást a német észak-ukrajnai hadseregcsoport ellen. A Tyernopol-Brodi irányában vezetett offenzíva pár nap alatt áttörte az 1. és a 3. német páncéloshadseregek szárnyainak csatlakozási pontjait. Ribalko tábornok páncélosai Lvovig törtek előre, majd kemény csatában elfoglalták a várost. Július 22-én a szovjet csapatok az 1. magyar hadsereg arcvonalán is támadásba lendültek. A VII. hadtest védelmi sávjában indultak meg, és Otinyánál már az első nap 8 km mélyen benyomták a 7. gyaloghadosztály védelmi vonalát. A szovjet ismét megállíthatatlannak bizonyult, és nemsokára Konyev csapatainak egy része már Gyeljatyinon át a Tatár-hágó felé igyekezett. A szovjetek július 25-én este már Nadvornaján voltak. Erre a magyar hadsereg-parancsnokság is menekülőre fogta, Beregfy vezérezredes egészen Husztig vonta vissza a törzsszállását, tehát már a Kárpátokon belülre. A magyarok szerencséjére Konyev marsall Lvovot és a drogobicsi olajmezőket akarta elfoglalni, ezért a főerőit a Kárpátoktól északra vetette be. Így az I. Ukrán Front balszárnyán lévő 18. gárdahadsereg és 38. hadsereg megelégedett az 1. magyar hadsereg arcvonalának áttörésével. A magyar csapatok rendezték soraikat, és a 25. hadosztály fedezete mellett – amely elállta a Tatár-hágóhoz vezető műutat, és hevesen ellenállt Gyeljatyin és Mikulina között – augusztus első hetében a VI. hadtest, valamint a VII. hadtest több egysége is átjutott a Kárpátokon. Itt, a Kárpátokban, augusztus hónapban viszonylagos nyugalom honolt, miközben Horthyék, elkezdték megszervezni a háborúból való kiugrásunkat.

Miközben a magyar csapatok zöme visszavonult a Kárpátok mögé, addig a Kárpátoktól délre, Romániában, 1944. augusztus 20-án a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai Besszarábia és Moldva keleti határán rátámadtak a dél-ukrajnai hadseregcsoport német-román erőire. Már az első napok nagy szovjet sikereket hoztak, Malinovszkij és Tolbuhin marsallok csapatai Iasi és Kisinyov körzetében hatalmas katlanba zárták a 6. német hadsereget. 1944. augusztus 23-án a Hohenzollern dinasztiából származó I. Mihály (1940 – 1947) román király parancsára letartóztatták Ion Antonescu marsallt, és a románok beszüntették a szovjetek elleni harcot. Antonescu román marsall 1940 szeptemberétől 1944 augusztusáig volt Románia teljhatalmú diktátora, mint „államvezető”. 1941-ben román csapatokat küldött a Szovjetunió ellen, de már a sztálingrádi vereség után puhatolózó lépéseket tett a tengelyhatalmak szövetségéből való kilépés ügyében. Miután a román király utasítására letartóztatták (később, mint háborús főbűnöst halálra ítélték és kivégezték), a németek 3 napot kaptak Románia kiürítésére, de mivel Hitler parancsára augusztus 25-én a németek bombázták Bukarestet, így még aznap megtörtént a román hadüzenet, és a román csapatok rögtön a németekre támadtak.

A szovjetek a román események hatására – 1944. augusztus 24. és 31. között – elfoglalták majdnem az egész Regátot, és Bulgária, valamint Jugoszlávia határához érkeztek. A németek 26 hadosztályából 16 teljesen, 6 részlegesen megsemmisült, valamint elveszett a román olajvidék is. Bulgáriában kormányváltás történt csupán a hadihelyzet hatására, és Bagrjanov, az új parasztpárti miniszterelnök 1944. augusztus 25-én felszólította Berlint, hogy azonnal vonja ki a német csapatokat az országból. A németek – a román példából okulva – harc nélkül, gyorsan kiürítették Görögországot és Bulgáriát is. Eközben, 1944. augusztus 29-én Szlovákiában kitört a kommunisták kezdeményezte fegyveres felkelés, amelyhez a szlovák haderő nagy része is csatlakozott. Hitlernek részben Magyarországról, részben pedig máshonnan kellett csapatokat elvezényelnie a felkelés letörésére.



Lakatos Géza 1944. augusztus 29-én mutatta be kormányát. Horthyék rájöttek, hogy tovább nem várakozhatnak, feltétlenül meg kell kezdeniük a háborúból való kiugrás megszervezését. Alapvető hiba és jelentős időveszteséget okozó tényező volt azonban, hogy Horthyék – már 1943-tól kezdve – csak az angolszászok felé tapogatóztak, pedig a Szovjetunió nélkül való megegyezés eleve kudarcra volt ítélve, az szóba sem jöhetett. Eközben a Vörös Hadsereg Székelyföldön, az Úz völgyében 1944. augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Mialatt az újonnan alakult román Sanatescu-kormány ultimátumban szólította fel a magyarokat a „románoktól elrabolt” Észak-Erdély kiürítésére, a román csapatok megkezdték a felvonulásukat. Marosvásárhely környékén, 1944. szeptember elsején a Háromszék megyei Barót körzetében, majd szeptember 1. és 3. között pedig Sepsiszentgyörgy-Illyefalva vonalán nyomultak be reguláris román egységek magyar területekre. Ezeket azonban még a székely határőrség egységei és magyar népfelkelők visszaverték. A 2. magyar hadsereg is támadásba lendült, Kolozsvár térségében kezdte meg a harcot a románok ellen, 1944. szeptember 5-én. A magyarok mélyen benyomultak Dél-Erdélybe, céljuk a Déli-Kárpátok elérése, és a Kárpátok hágóinak birtokba vétele volt. Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok 1944. szeptember 10. napján megállította a Maroson átkelt magyar csapatokat, és a Küküllők térségében védelemre csoportosította át őket. Tette ezt azért, mert a 4. román hadsereg és a 2. Ukrán Front már beérkezőben volt. Az oroszok 40 lövészhadosztállyal, 3 harckocsi-, 2 gépesített-, és 3 lovashadtesttel, 750 páncélossal valamint több mint 10 ezer löveggel és aknavetővel rendelkeztek.

A következő hetekben súlyos elhárító harcok folytak Torda térségében, ezek egészen 1944. október 8-áig elhúzódtak. Ekkorra a román-szovjet erők több helyen is átkeltek az Aranyos folyón és október 6-án elfoglalták Tordát is. A magyarok megkezdték az általános visszavonulást, Kolozsvár 1944. október 10-én került kiürítésre. Eközben már a 3. magyar hadsereg – Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt – is visszavonulóban volt. Szeptemberben a 3. hadsereg katonái még el tudták foglalni Aradot és eljutottak egészen Temesvár határáig, azonban a várost már nem sikerült megszerezni, valamint a hónap végére már itt is éreztette hatását a románokhoz érkező szovjet segítség. Szeptember közepén megkezdődött a Székelyföld kiürítése is. Szeptember 22-én elesett Arad, 1944. szeptember 24. napján pedig a szovjet 18. harckocsihadtest Battonyánál és Csanádpalotánál átlépte a trianoni Magyarország határait is. A VIII. hadtest október 6-áig tudta tartani a Szeged-Békéscsaba-Nagyvárad vasútvonalat.

Horthy eközben, 1944. szeptember 28-án 3 tagú fegyverszüneti delegációt küldött Szlovákián keresztül Moszkvába, Faragho Gábor vezérezredes vezetésével. Október elsején érkeztek meg a szovjet fővárosba, és rögtön munkához is láttak. A magyar fegyverszüneti bizottságot Faragho Gábor vezérezredes, Szent-Iványi Domokos dr. meghatalmazott miniszter és rendkívüli követ valamint gróf Teleki Géza egyetemi tanár alkotta. 5 nappal a kudarcba fulladt kiugrási kísérletünk után, 1944. október 20. napján az ő bevonásukkal alakult meg a Moszkvai Magyar Bizottság, amely november első felében kibővült, valamint a megérkező Miklós Béla és Vörös János vezérezredesekkel egyre nagyobb politikai súlyt is szerzett. A bizottság első tárgyalásait Kuznyecov vezérezredessel folytatta, aki a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének egyik helyettese, valamint a szovjet hadsereg felderítő és kémelhárító csoportjának a főnöke volt, Teleki Géza szerint: „mindig elegáns, művelt, szívélyes úriember”.

Ezalatt az Északkeleti-Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg is visszavonulóban volt már, részint a vele szemben álló 4. Ukrán Front nyomása miatt (parancsnoka Jefremovics tábornok), részint pedig Miklós Béla vezérezredes utasítására.
Eközben Moszkvában, a magyarokkal tárgyalásokat folytató szovjet vezetők nem csak azt kívánták Magyarországtól, hogy lépjen ki a német szövetségből, hanem azt, hogy támadja is meg a németeket. Vagyis egy román típusú átállásról, frontváltásról, a fegyverek visszafordításáról volt szó. Az oroszok ígéretet tettek arra, hogy az átállás esetén megmarad az ország belső szuverenitása, a honvédséget pedig segítséggel és hadianyaggal látják el a németek elleni harchoz. A magyar delegáció az előzetes fegyverszüneti okmányokat 1944. október 11-én írta alá Molotov külügyi népbiztossal. Erdély területi hovatartozásáról a szovjetek egyelőre nem nyilatkoztak. Nem így 3 évvel azelőtt. Kristóffy József moszkvai magyar követ, 1941. június 23. napján, a Szovjetunió elleni német támadás másnapján fontos számjeltávirattal (7026/1941. szám) jelentkezett: „Molotov ma délelőtt kéretett, kérdést intézett Magyarország állásfoglalásával kapcsolatban német-orosz konfliktust illetően. Közölte velem, hogy szovjet kormánynak, mint már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben, a jövőben sem lesz észrevétele. Események gyors menete folytán azonban szovjet kormánynak mielőbb tudnia kellene, hogy Magyarország szándékozik-e részt venni háborúban, vagy semleges magatartást kíván-e?” (Kristóffy táviratának teljes szövegét lásd: Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936-1945. V. Juhász Gyula összeállítása. Budapest, 1982. 1214. o.) Ezt a táviratot dr. Bárdossy László miniszterelnök szándékosan elsikkasztotta, pedig ez valószínűleg – főleg ha Horthy, vagy a Parlament tudomására jut – megakadályozta volna Magyarország Szovjetunió elleni hadüzenetét. Tudta ezt Bárdossy is, aki erről a fontos táviratról egyszerűen nem tett említést a Minisztertanácson, de nem tett jelentést róla a kormányzónak sem, aki csak jóval később, 1944 augusztusában, egy véletlen folytán szerzett arról tudomást. Bárdossy még azt is megakadályozta, hogy Kristóffy, miután hazatért a hadüzenet bejelentését követően Moszkvából, kihallgatásra menjen a kormányzóhoz. Amikor pedig Kristóffy a távirat sorsáról érdeklődött Bárdossynál, az kitért a válaszadás elől. Ezt erősítette meg a háború után Bárcziházi Bárczy István, miniszterelnökségi államtitkár is a Budapesti Népügyészségen tett vallomásában. Ezt a vallomást, vagyis a számjeltávirat Minisztertanács előli eltitkolását igazolták az akkori kormány volt tagjai, úgymint Varga József műegyetemi tanár, akkori iparügyi és kereskedelemügyi miniszter, valamint Laky Dezső egyetemi tanár, akkori közellátási tárcanélküli miniszter is. (Erről bővebben lásd: Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 41 – 43. o. A Bárdossy-féle peranyagot teljes egészében feldolgozta Pritz Pál is, a „Bárdossy László a Népbíróság előtt” /Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991./ című művében.)



Malinovszkij 1944. október 6-án Arad és Temesvár térségéből indította meg támadását Kelet – Magyarország ellen, a 2. Ukrán Fronttal és 17 román hadosztállyal. Két nap múlva az oroszok Szentesnél és Szolnok alatt elérték a Tiszát, míg a 2. Ukrán Front balszárnya már Szegedet fenyegette. Majd 1944. október 10. és 22. között, Debrecen előtt, egy több szakaszból álló, hatalmas páncéloscsata bontakozott ki. A németek – az ütközetben elsősorban elhárító jellegű harcokat folytatva és lassan visszavonulva – október végéig tudták távol tartani Malinovszkijt a Felső-Tiszától, igaz, hatalmas veszteségeket szenvedtek el a hortobágyi páncéloscsatában, hiszen csaknem minden tartalékuk odalett. Ezidőtájt Horthyék már javában készülődtek az 1944. október 15-ei dátummal meghatározott fegyverszünet bejelentésére. Sajnos az előkészületek eléggé szervezetlenre sikerültek, és összességében el kell mondani, hogy a magyarok nem akartak a németek ellen harcolni. Féltek a szovjettől, a kommunistáktól, a tisztikar féltette a jövőjét a Vörös Hadseregtől. Készülődött azonban egy másik szervezkedés is, méghozzá a németek részéről.
A „Páncélököl akció” kidolgozásában német tábornokokon, mint Wenck, Winkelmann, Greiffenberg és Kleemann, illetve a dr. Wolf álnéven Budapestre érkező Skorzeny SS alezredesen és Veesenmayer követen kívül magyarok is részt vettek. Az 1944. október 3. és 4. napján tartott megbeszélések egyes szakaszaiba bevonták Beregfy Károly vezérezredest, aki a tartalék hadsereg parancsnoka volt, Nádas Lajos vezérkari ezredest, a vezérkar hadműveleti osztályának vezetőjét, valamint Kovarcz Emil nyugállományú őrnagyot is. Az akció célja Horthy kiszivárgott kiugrási tervének a megakadályozása volt.

Nem célom bemutatni 1944. október 15. napjának történéseit. Az átállás nem sikerült, mert előkészítetlen és szervezetlen volt, az érintettek maguk is tétováztak, míg a nyilasok viszont cselekedtek.
Kik is voltak a „nyilasok”? A Szálasi vezette szélsőjobboldal. Szálasi Ferenc naplójának tanúsága szerint a következő neveken működtek Szálasi szélsőjobboldali pártjai: Nemzet Akaratának Pártja: (1935. III. 1. – 1937. IV. 15.), vezetője Szálasi, föloszlatta a Darányi-kormány a pártvezető első letartóztatásakor. Magyar Nemzeti Szocialista Párt: (1937. X. 24. – 1938. II. 21.), vezetősége: Szálasi, Széchenyi Lajos, ifj. Balogh István, föloszlatta a Darányi-kormány az egész pártvezetőség rendőri felügyelet alá való helyezésekor. Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom: (1938. III. 27. – 1939. II. 23.), vezetősége: Szálasi, Hubay, Széchenyi, majd 1938. VII. 6. –tól Hubay, föloszlatta a Teleki Pál-kormány a választások előtt. Nyilaskeresztes Párt: (1939. III. 15. – 1942. II. 23.), vezetője 1940. X. 7. napjáig Hubay, majd Szálasi. Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom: (1942. II. 24. – 1944. VIII. 24.), vezetője Szálasi, föloszlatta a Sztójay Döme-kormány. Ezután, 1944. VIII. 25. – 1944. X. 15. között illegálisan működött. Közli ezt: Karsai Elek: „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.

Faragho Gábor Moszkvából, még 1944. október 12-én megtáviratozta Budára, hogy Malinovszkij Szolnoktól délre, a Tisza vonalán ideiglenesen beszünteti a támadást, hogy a magyarok megfelelő erőket tudjanak átcsoportosítani Budapestre, a tervezett október 15-ei fegyverszünet katonai biztosításához. De Horthy nem ment ki a megbeszéltek szerint az 1. magyar hadsereghez a Turán különvonaton, amely hadsereg védelmében sokkal nagyobb eséllyel valósíthatta volna meg szándékát. Október 14-én Vörös János vezérkari főnök mégsem ment el a megbeszélt szatmárnémeti találkozóra Miklós Bélával, az 1. magyar hadsereg, és Veress Lajossal, a 2. magyar hadsereg parancsnokaival, akik be voltak avatva a kiugrás tervébe, és ezért másnap teljesen tanácstalanok voltak a hadseregparancsnokok a fővárosból érkező, ellentmondó parancsok és hírek hallatán. A fővárost katonailag biztosítani hivatott csapatok beérkezését nem ellenőrizte sem Vattay Antal, a kormányzó katonai irodájának főnöke, sem pedig Aggteleky Béla altábornagy, a budapesti I. hadtest parancsnoka, amely hadtestnek Budapest biztosításában elsőrendű szerepe lett volna. Horthy kiugrási kísérlete mindezek következtében már a tervezet akció előestéjén kudarcra volt ítélve.



1944. október 15. napjának reggelén Skorzeny emberei elrabolták a kormányzó fiát. Délelőtt tizenegy óra körül a királyi palota Mátyás-termében megkezdődött a koronatanács. Itt Horthy bejelentette a fegyverszünetről szóló döntését. Délután egy óra körül a rádióban bemondták Horthy kiáltványát, ami a nemzethez szólt. Idézet Horthy proklamációjából: „Ma már minden józanul gondolkodó ember előtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell, hogy vonják a következményeit, mert amint ezt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elveszett háborúban szolgalelkűséggel, idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetséget a maga részéről velünk szemben már rég megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar hadseregnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a német birodalom vezére éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe és ott közölte velem, hogy Magyarországot a német csapatok szállják meg és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult német politikai rendőrség is letartóztatott számos magyar állampolgárt. Közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült…”



A kiáltvány beolvasásával egyidőben indult meg a németek Páncélököl-akciója. Ezek szinte azonnal elfoglalták a Sas-hegy alatti új hírközpontot, így Vörös hadparancsát a fegyverszünetről a fronton lévő csapatoknak csak délután két órakkor tudták kihirdetni, a Magyar Rádió épületéből. Eközben Horthy fedőparancsa már a vezérkari főnökségen elakadt. A hadműveleti osztály tisztjei hallani sem akartak fegyverszünetről. A hangadó Nádas Lajos vezérkari ezredes volt, akit a németek már korábban beavattak a Páncélököl-akció egyes részleteibe. Ő Vörös távollétében megtiltott bármilyen, a királyi palotából érkező parancs továbbítását, majd pedig parancsot adott a honvédségnek a harc további folytatására. Ezután a visszatérő Vöröst ő és tiszttársai rávették egy újabb parancs kiadására, amely semlegesíti Horthy kiáltványát. Délután öt óra körül fel is olvasták ezt az újabb parancsot a rádióban, ami a fronton lévő csapatparancsnokokat végleg összezavarta.
Eközben egy német-nyilas egység megszállta a rádiót is, amelynek a védelmére Horthyék részéről szintén nem történtek előkészületek. Ezalatt a nyilasok a Hűvösvölgyben és a Pasaréti úton fegyvert osztottak a pártszolgálatosaiknak, valamint az SS tulajdonban lévő épületekből is elkezdték szétosztani az előre felhalmozott gyalogsági fegyvereket az odaérkező nyilas párttagoknak, majd megkezdődött a nyilas puccs. A felfegyverzett nyilas csoportok Kovarcz és Gera vezetésével elözönlötték Budapest utcáit.
Eközben a budapesti I. hadtest átállt a nyilasok oldalára. A parancsnokát, Aggtelekyt a saját tisztjei, Hindy Iván vezérőrnagy vezetésével letartóztatták, aki egyébként az I. hadtest közigazgatási vezetője volt. A Folyami Erők budapesti egységének tisztjei a parancsnok, dr. Hardy Kálmán altábornagy távollétét kihasználva, egy összehívott tiszti gyűlésen úgy döntöttek, hogy nem támadják meg a nyilas-német egységeket, nem kell a különbéke az oroszokkal. A gyenge Magyar Front is csak passzív, tétlen szemlélője maradt az eseményeknek. A rendőrség és a csendőrség sem szállt szembe Szálasi bandájával.

Szálasi is kiadott egy proklamációt, helyesebben hadparancsot rögtön a hatalom átvétele után, de még szintén 1944. október 15. napján: „Szálasi Ferenc hadparancsa. Hadparancs a fegyveres nemzethez. Nemzetünk ezeréves történelmének válságórájába érkezett. A külső ellenség Hazánk földjén áll, megsemmisítésünkkel fenyeget. Hazánk belső ellensége vele szövetkezett, hogy együttesen mérjék halálos csapásukat Nemzetünk életére. Öncélú érdekcimboraság élősködött eddig Nemzetünk életén. És amikor Nemzetünk saját jóléte és életbiztonsága érdekében a szabadságharc fegyveréhez nyúlt, az érdekcimboraság, amelynek semmi köze nem volt Nemzetünkhöz, mindent elkövetett, hogy e szent harcban elbukjon… Ez a cimboraság volt az, amely rávette a Kormányzót, hogy megszegje a Nemzetnek tett esküjét. Rávette, hogy Nemzetünk élethalálharcának veszélyére, becsületének sérelmére csorbát ejtsen a szövetségi hűségen és a határainkat velünk vérszövetségben védő német fegyvertárssal szemben kötelező bajtársiasságon. …Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és törhetetlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztő, néprontó, aki meggátolja Nemzetünk legteljesebb erőkifejtését, megbontja akarati egységét… Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hűséges és becsületes, véres és munkás szolgálatában: a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében… Hadseregünk a Fegyveres Nemzet acélökle, mellyel összetöri az ellenségnek megsemmisítésünkre beállított akaratát és lehetetlenné teszi, hogy a jövőben velünk szemben és ellenünk felléphessen. …hálás köszönetet mondok Hitler Adolfnak, hogy mint hűséges bajtárs, segítségére van Nemzetünknek az életét eldöntő sorsnapjaiban. Ez a cselekedete újra történelmi bizonyítéka annak, hogy Hitler Adolf a német nép Vezére mindenkor a nacionalista és szocialista Európaközösség minden egyes népének jólétet, életbiztonságát és életösszhangját alakítja ki. A Gondviseléstől rendelt útján, mint a nacionalista és szocialista Európaközösség elhivatott Vezetője, minden időben és minden körülmények között számolhat azzal, hogy Nemzetünk becsületesen és hűségesen fogja teljesíteni kötelességét… Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és előtte álló nagy harcára. Kitartás.”



A nyilas puccs napján, Budapest környékén nagyjából 2 SS hadosztálynyi valamint 1 rendőrhadosztálynyi (elsősorban német tábori csendőrök) német katonai erő állomásozott. 1944. október 16. napjának hajnalán Skorzeny emberei elfoglalták a Várat. Horthyt rávették, hogy mondjon le kormányzói tisztségről, és Szálasit bízza meg egy új kormány megalakításával. Miután Horthy ezt megtette, családjával és szűkebb körével együtt, 1944. október 17-én a bajorországi Weilheim melletti Hirschbergbe szállították, a fia pedig a mauthauseni koncentrációs táborba került, a tábor gázkamrája feletti cellák egyikébe. Szálasi eközben ünnepélyesen bevonult a Várba. Néhány szórványos lövöldözéstől, illetve elkeseredett utcai harctól eltekintve 1944. október 16. napján Szálasi Ferenc kezében volt a hatalom. Alig ismert, hogy a Reiter Ferenc utcában állomásozó 107/302. számú munkaszolgálatos század a Szálasi-puccs napján rátámadt a nyilasokra, és karhatalmi erőket kellett igénybe venni a letörésükhöz. Kevesen tudják azt is, hogy heves harcok robbantak ki a Népszínház utca és a Teleki tér környékén, 1944. október 16-án. Fölfegyverzett civilek, partizánok és munkaszolgálatosok kezdtek fegyveres harcot a Népszínház utca 16., 31., 59., és a Teleki tér 4. szám alatti házakból a környéken megjelenő német-nyilas egységek ellen. A kibontakozó utcai harcban a magyar partizánok a fasisztákat visszaszorították, és a németek csak Tigris tankok bevetésével tudták a népfelkelők ellenállását megtörni.

A nyilasok rögtön megkezdték a régi rendszer híveinek, nem különben a zsidóknak, kommunistáknak, ellenállóknak a kíméletlen üldözését. A zsidók összeszedése, a deportálások ismét beindultak, miközben 1944. október 21-én a 46. szovjet hadsereg egységei már Bajára vonultak be. Ekkor, a még nyilas kézen lévő területeken kb. 150 ezer zsidónak minősített magyar állampolgár teljesített katonai munkaszolgálatot, és nagyjából ugyanennyi sárga csillag viselésére kényszeríttet ember élt Budapesten, a hatágú Dávid-csillaggal megjelölt házakban. A pesti gettó területének hivatalos kijelölését megelőzte 1944 novemberének első hetében Buda teljes „zsidótlanítása”, amelynek során a budai kerületekben garázdálkodó nyilas egységek a zsidókat az óbudai Drasche téglagyárba terelték, majd a munka- és járóképesnek nyilvánítottakat gyalogszerrel indították útnak Németországba. A nyilasok az általuk ellenőrzött területeket teljesen „zsidótlanítani” akarták, így – szállítóeszközök hiányában – civil zsidó származású emberekkel és munkaszolgálatos századokkal teltek meg a Nyugat-Dunántúl útjai, akiket gyalogosan, embertelen körülmények között hajtottak a nyugati határszélre. Ott a németeknek adták át, akik – elsősorban a rohamosan közeledő front miatt – pedig sáncépítési, erődítési, tankakadály- és lövészárokásási munkákra használták fel őket.

Szálasiék mindent és mindenkit a háború szolgálatába állítottak, és kíméletlen eszközökkel léptek fel a még irányításuk alatt lévő területeken. Már ekkor megkezdődött a nyilas bandák rémuralma, tombolása, ami a körülzárt Budapesten, 1944 végén és 1945 elején érte el tetőpontját, ezer és ezer ártatlan ember lemészárolásával.



A nyilasok leszámoltak az ellenállási mozgalommal is. Szálasi hatalomra kerülése után Bajcsy-Zsilinszky Endre lett az ellenállási mozgalom lelke és motorja. A német megszálláskor tűzharcba keveredett a Gestapo ügynökeivel, majd letartóztatták. Lakatos Géza kormánya kikérte a németektől, és szabadlábra helyeztette 1944. október 14. napján, a nyilas hatalomátvétel után mégis illegalitásba kényszerült. Aktívan részt vett a földalatti mozgalomban, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke lett, de egy árulás következtében elfogták. Mentelmi joga miatt Budapesten kénytelenek voltak ügyét elkülöníteni, és ezért 1944. november 24-én Sopronkőhidára szállították. Miután a nyilas országgyűlés kiadta őt a nyilas katonai bíróságnak, december 23-án kötél általi halálra ítélték és 1944. december 24. napjának reggelén, a három kommunista ifjú, Kreutz Róbert, Pataki István és Pesti Barnabás után akasztották fel.
Bajcsy-Zsilinszky egy katonai szervezetet kívánt létrehozni, a cél elsősorban Budapest megóvása lett volna. November elején Kőszegről Budapestre jött közeli barátja, Kiss János nyugalmazott altábornagy, aki elvállalta egy budapesti felkelés katonai előkészítését. Ekkor alakították meg az új ellenállási csúcsszervezetet, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát. Kiss azért állt a magyar ellenállás katonai szárnyának élére, hogy megóvhassa Budapestet az ostromtól és a pusztítástól – a fővárosban működő magyar partizánokkal együttműködve – a német-nyilas erők kiszorításával, de Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt elfogták, és kötél általi halálra ítélték. Felesége az ítélet után megjegyezte neki, hogy inkább a fronton esett volna el, mire Kiss János azt válaszolta, hogy „így is a hazámért halok meg”. Bátran ment a halálba, 1944. december 8-án akasztották fel.



A MNFFB elnök Bajcsy-Zsilinszky helyettesévé dr. Csorba János ügyvédet választották. A katonai vezérkar vezetőjének helyettese Nagy Jenő ezredes, személygyűjtő tiszt Tartsay Vilmos nyugállományú százados lett. Résztvevő voltak még többek között Németh Pál, Balássy Miklós, Beleznay István és Tóth István vezérkari tisztek, Kővágó József, Almásy Pál és Radványi Imre hadiműszaki törzskari tisztek, Révay Kálmán nyugállományú huszár százados, Makay Miklós vegyészmérnök és mások.
Almásy Pál hadiműszaki törzskari alezredes volt. A hadbíróság előbb halálra ítélte, de Szálasi, aki Almásyt még a Hadiakadémiáról ismerte, kegyelemből az ítéletet 15 évi börtönre változtatta, annak ellenére, hogy Almásy nem kért kegyelmet. Németországba deportálták, majd a felszabadulás után ezredessé léptették elő. (Lásd a korszakról hű képet adó „kordokumentumát” – Almásy Pál: Sopronkőhidai napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1984.)

A mozgalom 1944. november 20. napjáig kapcsolatot létesített Kaffka Zoltán ezredes segítségével az újpesti munkás ellenállókkal, sőt, még egy magyar hadosztály parancsnokságával is, amely Budapest határában látott el védelmi feladatokat. Konspirációs mulasztások, de főként egy Mikulich Tibor nevű páncélos százados árulása folytán a katonai ellenállás egész vezérkara lebukott. 1944. november 22-én, az Andrássy út 29. számú házban, Tartsay Vilmosék lakásán a nyilas Nemzeti Számonkérés szervezetének emberei lecsaptak az ellenállás ott gyülekező tagjaira, és az eszközökben nem válogatva, néhány napon belül az egész szervezetet felgöngyölítették, így elfogták Bajcsy-Zsilinszkyt is. Két tiszt késve érkezett a megbeszélt találkozóra Tartsayék lakására, és így Messik János hadnagy és gróf Széchenyi Pál tartalékos zászlós tűzharcba keveredett az éppen razziázó Különítményes csendőrökkel, akik az egyenlőtlen küzdelem végén agyonlőtték őket.

Az ellenállók ügyét a honvéd vezérkar főnökének bírósága (a harmadik bírósága) tárgyalta. Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost a Margit körúti honvéd fogház udvarán akasztották föl 1944. december 8. napjának délutánján, míg az elsőrendű vádlott Bajcsy-Zsilinszkyt Sopronkőhidán, december 24-én. Bajcsy-Zsilinszky ügyét el kellett különíteni, mert még ekkor országgyűlési képviselő volt, és kellett a nyilas parlament hozzájárulása a mentelmi jog felfüggesztéséhez. Az ellenállási mozgalom legtöbb tagja 10-15 éves ítéletekkel – Révay és Makay például 10-10 évnyi fegyházbüntetést kapott – börtönbe került.

Kaffka később az új magyar hadsereg megszervezésében is oroszlánrészt vállalt. A demokratikus haderő felállítása kezdetben vontatottan indult, ami persze a közállapotokat tekintve nem is volt csoda. Vörös János honvédelmi miniszter, honvéd vezérkari főnök, Kéri Kálmán, a minisztérium katonai főnöke, valamint munkatársaik, Kaffka Zoltán, Pálffy-Muhoray Zoltán és mások erőn felül próbálkoztak, fáradságot nem kímélve, és ennek köszönhetően, 1945 februárjának első napjaiban megkezdődött két gyaloghadosztály felállítása. A Jászberényben szerveződő 1. hadosztály parancsnoka Szalay Tibor ezredes (majd vezérőrnagy), míg a Debrecenben megszervezett 6. hadosztály parancsnoka Székely László ezredes (majd vezérőrnagy) lett. A szovjetek a hadifogolytáborokból szabadon engedték azokat a katonákat, akik szolgálatra jelentkeztek az új magyar hadsereg első hadosztályaiba. Mintegy 50 ezer ember vállalt katonai szolgálatot, ezért március folyamán újabb két hadosztály felállítását rendelték el. A hadosztályok felszerelése azonban késett, minden felszerelést a szovjetektől kellett beszerezni. Az elhúzódó harcképessé tétel miatt, a debreceni Honvédelmi Minisztérium azzal a javaslattal fordult 1945. március 3. napján a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, hogy amíg a hadosztályokat nem tudják a frontra küldeni, addig is engedélyezzék magyar partizán egységek bevetését a Dunántúlon. A javaslatra nem érkezett válasz, majd aztán 1945. április 14-én a 6. hadosztály, míg április 27-én az 1. hadosztály is megindulhatott a már osztrák területeken húzódó frontra. Harci cselekményekben azonban már nem vehettek részt, tudniillik a gyors német összeomlás következtében. Lásd erre részletesen: Kis András: Népi hadsereg születik, 1945. História, 1985. évi 1. szám ~ Kis András: Az antifasiszta magyar honvédség születése (1945). In: A népi demokratikus átalakulás kezdetei és a magyar államiság. Szerkesztette Marosi Endre. Debrecen, 1985. ~ Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenő – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenő: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985.



1944. december 3. napján Szálasi – miután szinte kierőszakolta Veesenmayer révén a látogatást Hitlernél – a Hungária különvonaton elindult Berlinbe. A „nemzetvezetőt” elkísérte Beregfy Károly honvédelmi miniszter, báró Kemény Gábor külügyminiszter, Henney Árpád, szolgálaton kívüli altábornagy, valamint Mészáros István ezredes, Szálasi testőrségének parancsnoka is. Hitler december 4-én fogadta a nyilas vezetőket. A Führer és miniszterei igen szívélyesen beszéltek velük, és nagyon biztatták a magyarokat. Beszéltek nekik közelgő általános offenzíváról, de főként titkos fegyverekről. 32 személyes díszvacsorát adtak Szálasiék tiszteletére, és nem győzték bátorítani őket, hogy a végső győzelem nem lehet kétséges. A „nemzetvezető” találkozott még Osima Hirosi altábornaggyal, a Japán Császárság berlini nagykövetével is, akinek elmagyarázta a hungarizmus lényegét, és kifejtette neki, hogy véleménye szerint a háború utáni új világrendet a Tokió-Berlin-Róma erőháromszögben kell megvalósítani… A Hungária különvonat december 4-én, 23 óra 30 perckor indult vissza Berlinből, Magyarországra. A magyar delegáció emelkedett hangulatban volt, meg voltak győződve arról, hogy a német végső győzelem nem lehet kétséges. A Hungária 1944. december 5. napján érkezett vissza a magyar fővárosba. Ekkorra már Budán, a királyi palotában is tisztán hallatszottak a Duna keleti oldaláról jövő ágyúdörgések. Sztálin hadseregei közeledtek Budapest felé…

A Vörös Hadsereg 1944. október végén a Duna-Tisza közére helyezte át magyarországi hadműveletei súlypontját. A moszkvai főhadiszálláson Budapest gyors elfoglalását tűzték ki célul Malinovszkij elsőrendűen megvalósítandó – és minél gyorsabban teljesítendő – feladataként. Malinovszkijnak gyorsan kellett cselekednie, és ez meglehetősen nehéz szervezési feladatok elé állította, tekintettel az idő rövidségére is. Már eddig is nehéz harcokon volt túl katonáival, jelentős veszteségeket szenvedve el, de Budapest elfoglalása – mivel ez egy sürgető politikai kérdés is volt – még nehezebb feladatnak ígérkezett. (M. V. Zaharov, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke a 70-es években kiadott emlékiratában közölte a 2. és a 3. Ukrán Front veszteségeit 1944 áprilisától októberig. Eszerint 46 783 halott és 171 426 sebesült volt az élőerők vesztesége, míg 2083 löveg és aknavető, 2249 harckocsi és rohamlöveg, valamint 528 repülő semmisült meg a harcokban, ami jól mutatja a magyarországi harci cselekmények intenzitását és méreteit.)

A magyarországi harcokban 3 szovjet hadseregcsoport, a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front vett részt. Ezek 1944 szilveszterének napjáig az ország területének mintegy 2/3-át szabadították fel a náci-nyilas uralom alól.



A Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front először Magyarország keleti részének főbb városait – úgymint Szegedet, Debrecent, Nyíregyházát és Kecskemétet – foglalta el. December közepére elérte Miskolc – Diósgyőr – Eger – Hatvan – Balassagyarmat – Vác – Gödöllő – Monor térségét, a Dunántúlon pedig az Adonytól a Velencei-tóig húzódó vonalat.

A Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front november közepére érte el a magyar határt a Balkán felől érkezve. A Duna-Tisza közére koncentrálták támadásukat, majd a Dunántúl déli részén elfoglalták Pécset, Szekszárdot és Kaposvárt, ami után észak felé kanyarodva elérték a Balaton déli partját december közepén, majd Ercsi és a Velencei-tó térségében egyesültek a 2. Ukrán Fronttal.

A Jefremovics parancsnokolta 4. Ukrán Front Észak-Magyarországon tevékenykedett. Az északi Kárpátok birtokában először Kárpátalját foglalta el, majd Sátoraljaújhely és környékéről űzték ki a nyilasokat és a németeket.

A szovjet katonákkal együtt román (VII. hadtest), bolgár (1. Bolgár Néphadsereg) és jugoszláv (3. Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg) felszabadítók is érkeztek hazánk területére.

1944. október 29. napján Kecskemét térségében indította meg támadását a 2. Ukrán Front. A 6. német és 3. magyar hadsereg – Fretter-Pico tüzérségi tábornok parancsnoksága alatt – kezdetben sikeresen vette fel az előretörő szovjet csapatokkal a harcot, az oroszok az első napokban csak néhány kilométert tudtak előrenyomulni. A szívós orosz támadás hatására néhány szovjet páncélos november 4. napján elérte Soroksár határát, de egy német ellentámadás megállította, és szinte teljesen felmorzsolta őket. Malinovszkijnak átcsoportosításokat kellett végrehajtania, és november 11. napján tudta csak újraindítania a támadását. A 2. Ukrán Front eközben 200 páncélosnyi és mintegy 40 ezer fős erősítést is kapott. A Front csapatai december elejéig Egert, Hatvant, Szolnokot és Ceglédet is elfoglalták, és Vácnál elérték a Duna vonalát.

Eközben, 1944. december 1. napján Otto Winkelmann SS tábornokot, a magyarországi magasabb SS és német rendőri erők parancsnokát nevezték ki Budapest védelmének parancsnokává. Ugyanis a németek attól féltek, hogy a magyar főváros lakossága esetleg nem nézi majd tétlenül Budapest pusztulását, hanem partizánharcba kezd, és megismétlődnek a nyári, varsói események. Ennek elhárítására a legalkalmasabbnak egy rendfenntartásban jártas SS tábornokot tartottak. Winkelmann teljhatalmat kapott, és ő elsősorban Pest megerősítésére koncentrált. Ki akarta üríttetni az elővárosait, hogy az itt lakó nagyszámú munkásság nehogy partizánharcba kezdjen. December 5. napján azonban Hans Friessner vezérezredes leváltotta a rendőr tábornokot, akinek nem bízott katonai felkészültségében. Helyére egy másik SS tábornok került, Karl Pfeffer-Wildenbruch, a Waffen-SS IX. hegyihadtestének parancsnoka. A vezérkari főnöke egy Wehrmacht tiszt lett, Usdau Lindenau vezérkari alezredes. Friessner, miután megbeszélést tartott a királyi palotában az éppen csak (Hitlertől) hazaérkezett Szálasival, úgy döntött, hogy erőddé nyilvánítja Budapestet. Ezzel tulajdonképpen a fővárosunk sorsa megpecsételődött. December közepén nagyjából 50-60 ezer katona tartózkodott Budapesten. Nagy részük a Pest előtti falvaknál húzódó frontvonalat tartotta. A magyar csapatok parancsnoka Hindy Iván altábornagy, a budapesti I. hadtest parancsnoka lett, a hadműveletekbe beleszólása azonban nem volt. A pesti hídfő védelmét 3 német hadosztály biztosította. December közepén a pesti hídfőállás katonái megkezdték a visszavonulást a főváros felé az egyre erősödő szovjet csapatok támadásai miatt. Friessner engedélyt kért a kialakult hadi helyzet miatt a pesti hídfő feladására. Ezt megtagadták, sőt, maga Hitler adott parancsot a déli hadseregcsoport parancsnokságának, hogy a budapesti keleti hídfőállást minden erőt bevetve meg kell védeni, s Pest egyetlen kerületét sem szabad harc nélkül feladni.

A 3. Ukrán Front – Tolbuhin marsall vezetése alatt – 57. hadserege 1944. november 24. napján Mohács és Baja között átkelt a Dunán, és több hídfőt is ki tudott alakítani a folyó nyugati partján. A következő 1 hét során a szovjetek a hídfőket 100 kilométer szélességben egyesítették, majd pedig 80 kilométer mélységben kimélyítették. Az így keletkezett óriási hídfőt felszámolni aztán a német-magyar csapatok már nem voltak képesek. December 4. napján a 2. Ukrán Front 46. hadserege Budapesttől 30 kilométerre délre, Csepel alatt szintén partot tudott váltani, és december 10. napján Ercsi – Velencei-tó térségében elérte a német-magyar csapatok által kiépített és védett Margit-vonalat. 1944. december 24-én a 3. Ukrán Front Székesfehérvár és a Velencei-tó között áttörte a Margit-vonalat, és ezt 2 nap alatt sikeres hadműveleti átkarolássá fejlesztette. December 26-án Esztergom térségében az Ipolyságból előretörő 2. Ukrán Front csapatai egyesülni tudtak a délről a Dunához előretörő 3. Ukrán Front katonáival, és ezzel Budapest körül bezárult a szovjet ostromgyűrű. Budapest 800 ezer fős lakossága már a belvárosban is hallhatta az ágyúdörgést, ami a pesti külvárosokból egészen odáig elhallatszott.

December 24. napjának délutánján pedig Budakeszi felől begördült az első vörös csillagos T-34 –es páncélos Budára, egészen a Szép Ilona-i villamosremízig, óriási pánikot váltva ki az emberekből. A németek villámgyorsan intézkedtek, órák alatt megszervezték Buda támpontszerű védelmét. Lindenau – aki a kezdetektől fogva elégtelennek tartotta a város védelmére rendelt erőket mind számbeli hátrányuk, mind pedig harci lehetőségeik okán, ugyanis a pesti házlabirintusokban várható nehéz és veszélyes utcai harcokban hasznavehetetlenek voltak a páncélos, páncélgránátos és lovas egységek – szerint, ha az oroszok nem állnak meg az Olasz fasor (Szilágyi Erzsébet fasor) elején szenteste, és menetből benyomulnak Budára, már aznap Buda urai lehettek volna a Várhegy kivételével. A szovjetek óvatoskodtak, és ezzel a németeknek pár órás lehetőséget adtak a védelem gyors kiépítésére, ami aztán sikerült is. Érdekességként említem meg, hogy az oroszok tanultak a hibából, és amikor 1945 áprilisának elején Tolbuhin marsall 3 hadserege Bécsújhely körzetéből az osztrák főváros ellen indult, menetben, megállás nélkül nyomult be a nagyvárosba. Április 10. napján a vöröskatonák már Bécs központjában harcoltak, három nappal később pedig vörös zászlót lengetett a szél a bécsi városháza tornyán.

A német-magyar csapatok helyzete ezzel a pillanatnyi stratégiai győzelemmel is reménytelen volt. 1944. december 27-én megkezdődtek a kiürítési előkészületek, amit azonban másnap Hitler leállított. Pfeffer-Wildenbruch tábornok összesen mintegy 70 ezer katonával rendelkezett, aminek több mint a fele magyar volt. Hitler eközben elkezdte megszervezni Budapest felmentését. A nagyreményű ardenneki offenzívája eddigre már jórészt összeomlott, a Vörös Hadsereg Németország kapujában állt. Hitler Varsó térségéből Magyarországra rendelte a IV. SS páncéloshadtestet 180 páncélossal és páncélozott járművel, hogy 1945 januárjának legelején Tata-Tóváros körzetéből támadást indítsanak a szovjetek ellen, és sikerüljön egy folyosót nyitni Budapest irányába. Eközben az oroszok december végéig zömmel birtokba vették a budapesti külvárosokat.

A reménytelen helyzetben lévő védőket a szovjetek kapitulációra szólították fel. A magyaroknak – megadásuk esetére – kihallgatás utáni szabad elbocsátást helyeztek kilátásba. A német katonák pedig megtarthatták volna rangjelzésüket, kitüntetéseiket, használati tárgyaikat és értékeiket, a törzstisztek és a tábornokok pedig még a szúrófegyvereiket is. A Vörös Hadsereg valóban nagyvonalú ultimátumát a németek elutasították. A két szovjet parlamenter pedig, az ultimátum átadásának – 1944. december 29. – napján hősi halált halt. Steinmetz Miklós százados, kapitány hadikövet jeepje, még a magyar vonalak előtt, Kispesten aknára futott, I. A. Osztapenko százados, kapitány hadikövet pedig a dudai oldalon lelte halálát aknatűzben.


A Budapestet védő magyar és német erők a következő alakulatokból álltak:

MAGYAROK:

- 10. honvéd gyaloghadosztály (6., 8. és a 18. gyalogezred) [7 500 fő]
- 12. honvéd tartalékhadosztály (36., 38. és a 48. gyalogezred töredékei) [4 000 fő]
- 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fő]
- 1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fő]
- Billnitzer vezérőrnagy rohamtüzércsoportja (1., 6., 7., 10., 13., 16. és 24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fő]
- Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: 1., 201., 204., 206., 207. és 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52. önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fő]
- 4. huszárezred
- Veresváry-harccsoport (alárendeltségében harcolt a Budapest-őrzászlóalj, egy csendőrzászlóalj és néhány rohamlöveg)
- Kalándy Imre nyugállományú altábornagy karhatalmi csoportja (öt csendőrzászlóalj valamint a budapesti rendőrség)
- Budapest-őrzászlóalj [800 fő]
- 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fő]
- Műszaki csapatrészek Sodró ezredes parancsnoksága alatt (VIII., IX. utászzászlóalj, IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153. kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1., I/2., III/1., III/2. honi építőszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad, 201., 202., 203. különleges műszaki zászlóalj, 102. fogatolt vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítő zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítő század, 101., 109. üzemszázad, 104. vasútépítő szeroszlop, 101. fővezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fő]
- Öt csendőrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi, székelyudvarhelyi és a zilahi) [3 240 fő]
- Rendőr-rohamzászlóalj [1 630 fő]
- Vannay-zászlóalj [638 fő]
- Budapest I. és II. rohamzászlóalj [1 000 fő]
- Budapest Karhatalmi Zászlóalj [300 fő]
- Különböző, Budapesten szervezett egyéb harccsoportok (Berend-, Korányi-, Déri-, Morlin- és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fő]
- Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg) [500 fő]
- Budapesti honvédintézetek és vonatalakulatok [3 000 fő]
- Nyilas harccsoportok [1 500 fő]
- Kisegítő karhatalmi alakulatok (KISKA) [7 000 fő]

Összesen, mintegy 51 100 fő



NÉMETEK:

- 8. "Florian Geyer" SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fő]
- 22. "Maria Theresia" SS-önkéntes lovashadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fő]
- 13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [4 983 fő]
- "Feldherrnhalle" páncélgránátoshadosztály részei (néhány alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fő]
- 271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fő]
- 1. SS-rendőrezred [kb. 700 fő]
- 12. SS-rendőr páncélosszázad [kb. 100 fő]
- 12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fő]
- 40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fő]
- 239. rohamlövegdandár
- 573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fő]
- Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fő]
- Különböző harccsoportok [kb. 1 500 fő]
- Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200 fő]
- Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]
- Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1 500 fő]

Összesen, mintegy 41 080 fő

A Budapestet támadó szovjet és román alakulatok:

Pesti oldal:

2. Ukrán Front 7. gárdahadserege
- 30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály)
- román VII. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9. lovashadosztály)
- 18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály)

 

Budai oldal:

3. Ukrán Front 46. hadserege
- 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)
- 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320. lövészhadosztály, valamint 1945. január 20. napjától e hadtest alárendeltségében harcolt a 83. tengerészdandár is)

Megerősítő erők:

- 36. és 25. önálló gárda-lövészhadosztályok
- 37. gárda-harckocsidandár
- 30. gárda-nehézharckocsi-ezred
- 1505. rohamlöveg-ezred
- 12. és 14. műszaki dandár
- 5. áttörő tüzérhadosztály
- 5. légvédelmi tüzérhadosztály
- 105. önálló nehéztarackos tüzérosztály
- 22. önálló páncéltörő tüzérdandár
- 152. önálló ágyús tüzérdandár
- 7. áttörő tüzérhadosztály
- 114. önálló nehézaknavetős dandár
- 90. önálló nehéztarackos tüzérdandár

Összesített becsült létszám: 157 000 fő

Magyar részről a szovjet csapatok oldalán különböző budapesti partizáncsoportok, és a Budai Önkéntes Ezred harcolt a fővárosban, kb. 3000 – 4000 fő.



1945 januárjának első felében a fő harc Pest elfoglalásáért folyt, a szovjetek Budán nem nagyon indítottak támadásokat. Január elsején a frontvonal Soroksáron, Pestszenterzsébeten, Kispesten és Sashalmon át Újpestig húzódott a pesti oldalon. Budán a Római fürdőtől indult az arcvonal, és Óbudán át Hűvösvölgy, János-hegy, Budaörs vonalat követve egész Albertfalváig nyújtózkodott. Ezekben a napokban, szinte minden éjjel jól hallható volt a Pilis felől jövő csatazaj. Itt Herbert O. Gille SS tábornok, a IV. páncéloshadtest parancsnoka az Óbuda irányába való áttöréssel próbálkozott. Január 9. napján a frontvonalat Budán az Óbuda – Rózsadomb – Zugliget – Farkasréti temető – Kelenföld vonal jelentette. Pesten pedig az oroszok már az Angyalföld – Zugló – Kőbánya vonalig jutottak. 1945. január 11-én Malinovszkij és Tolbuhin a Budapest erőd gyors bevételére megalakította a szovjet csapatok budapesti csoportját, ennek parancsnoka pedig Ivan Mihajlovics Afonyin vezérőrnagy lett. Másnapra az Óbuda felé áttörni akaró IV. páncéloshadtest első Tigris páncélosai elérték Pilisszentlélek térségét. A németek észrevették, hogy az orosz ellenállás lankadt, és Gille úgy vélte, hogy ebben az ütemben haladva 2 nap alatt Óbudánál megtörheti a szovjet ostromgyűrűt. Mindössze 21 kilométer választotta el a támadó német páncélos ékeket a katlantól, amikor váratlanul azonnali visszavonulásra kaptak parancsot. Ugyanis Tolbuhin észlelte a veszélyt, és átcsoportosításokat hajtott végre, majd Gille páncélosainak a hátában offenzívát kezdett, így a Waffen-SS erőit a bekerítés fenyegette.



1945. január 15. napjára a pesti oldalon a román VII. hadtest már a Keleti pályaudvart is maga mögött hagyta, az oroszok pedig a Nyugatin, a Városligeten, a Kerepesi temetőn és a Népligeten át egészen a Nagykörútig nyomultak előre. A román parancsnokot, Nicolae Sova tábornokot ekkor érte a letaglózó hír, hogy azonnal vonuljon el a városból Szlovákiába, és csatlakozzon az ott harcoló román hadsereghez. Sova majdhogynem idegösszeroppanást kapott, hogy a győzelem kapujából küldik vissza, de Malinovszkij hajthatatlan volt. Sovának január 17. napján, a Baross utcából, valamint a Rákóczi út – Nagykörút kereszteződéséből kellett visszaparancsolnia a katonáit, és észak felé elvonulnia. Ezután a románok Vác fölé, Mohora térségébe kerültek pihenőbe.

A román VII. hadtest katonái, Nicolae Sova tábornok, hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfőtől egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig törtek előre. 1945. január 15. napjára a pesti oldalon a román VII. hadtest már a Keleti pályaudvart is maga mögött hagyta, az oroszok pedig a Nyugatin, a Városligeten, a Kerepesi temetőn és a Népligeten át egészen a Nagykörútig nyomultak előre. A románok még 1944 novemberében érték el Budapest keleti elővárosait. Mátyásföldért nagyon kemény csatát kellett vívniuk. Harcoltak a Lóversenypályáért, amelyet a németek szükségrepülőtérnek használtak, a Központi Postáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épületkomplexumának bevételekor különösen érzékeny veszteségeket szenvedtek el, de nagy bátorsággal küzdöttek, majd eljutottak egészen a Baross térig is. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 főből állott. 1945. január 15-én a hadtest mintegy 25%-os veszteséget számlált (a 36 348 katonából 10 708 főt). A Lóversenytér elfoglalásánál még az orosz csapatokkal is tűzharcba keveredtek. Ugyanis a finn – karél frontról friss szovjet erősítés érkezett feltöltésre az orosz parancsnokhoz, Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall, a Lóversenytérnél folyó óriási küzdelem miatt, minden eligazítás nélkül, azonnal harcba vetette. Ezek az új szovjet csapatok azonban a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek, és a beérkezésük után azonnal rátámadtak a románokra. Többórás tűzharc után rendeződött csak a helyzet, és a román hadtest a baráti tűzben közel 100 embert vesztett, köztük – a Keleti pályaudvarnál – egy ezredest is. Ekkor kapta meg Sova az elvonulási parancsot. A háború végén Sovát nyugdíjazták, majd 1946 januárjában, az Antonescu-kormány még szabadlábon lévő többi tagjával együtt letartóztatták, és eljárást indítottak ellene az NKVD hathatós instrukciói alapján. 10 év börtönre ítélték, „figyelembe véve a hazáért tett szolgálatait” is. 1956-ban szabadult a hírhedt nagyenyedi börtönből, és még egy évtizedet élt. 1966. március 12. napján temették el teljes katonai tiszteletadás mellett Bukarestben, a Ghencea katonai temetőben. (Lásd ezt: Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 5. évfolyam 2. szám /2012. február/. 30. o.)

Véleményem szerint tisztelet jár azoknak a hősöknek, akik a vérüket adták és az életüket áldozták fel Magyarország felszabadulásáért, a náci – nyilas megszállók kiűzéséért, a magyar szabadságért. Gondoljunk csak bele, hogy ezek az egyszerű emberek, katonák már sosem térhettek haza a saját földjükre, hazájukba a családjukhoz, a szeretteikhez. Sokszor jeltelen sírban nyugszanak most már örökre egy számukra idegen földben… Néhány gondolat, egynehány emlékező szó – igen, úgy gondolom, az a véleményem, hogy legalább ennyi jár nekik.

Eközben, 1945. január 16-án, Hitler végre szabad kezet adott Pfeffer-Wildenbruchnak a katonai döntés terén, éppen időben, hiszen másnapra a pesti oldal védőit a szovjetek már-már a Dunába szorították. Január 17. napjának éjszakáján a német tábornok az utolsó harcoló csoportokat is Budára rendelte, majd a Duna hídjait egytől-egyig a levegőbe repítették, még a csonka Margit-híd számára sem volt kegyelem. Január 18-án Afonyin kezében volt Pest, és az így felszabaduló orosz egységeket mind Budára irányította. A pesti oldalon, csak a rakparton helyezett el kisebb tüzér egységeket, akik onnan lőtték folyamatosan tábori ágyúkkal, tarackokkal Budát. Ez a Budát védők számára újabb problémát jelentett, ugyanis a meglehetősen pontos tűzvezetéssel működő ütegek komoly károkat okoztak, és állandó zavaró hatást fejtettek ki, életveszélyt jelentettek a budai oldalon lévőkre.

1945. január 18-án a déli hadseregcsoport alárendeltségében harcoló 6. német hadsereg egységei Várpalota és Berhida térségéből még egy kísérletet tettek a német kézen maradt Buda elérésére. Gille SS tábornok egyszerre 4 páncéloshadosztállyal tört kelet felé a Duna irányába. A támadó ékek jobbszárnyát fedező 3. páncéloshadosztály katonái, 65 kilométeres előretörés után, Dunapentelénél (ma Dunaújváros) el is érték a Dunát január 20. napján. A balszárnyon támadásba lendült 1. páncéloshadosztály eközben a Velencei-tavat elhagyva éles fordulót tett északi irányba, a támadó csoport közepén harcoló SS hadosztályok pedig Ercsi térségéig törtek előre. Január 26. napjára a támadó német páncélos él délnyugati irányból mintegy 18-20 kilométernyire közelítette meg Dél-Budát, úgy, hogy a kelenföldi védőállásokban harcoló német Dörner-harccsoport ekkorra közvetlen rádióösszeköttetést tudott teremteni Philipp alezredessel, a páncélos él parancsnokával. A védők kitörő öröme azonban nem tartott sokáig, ugyanis még az est beállta előtt visszavonultak a német páncélosok. Miért? Malinovszkij erősítést küldött Tolbuhin csapatainak, így a támadó német páncéloscsoportot délről, a Mezőkomárom – Dunaföldvár vonal irányából szovjet offenzíva fenyegette. A déli hadseregcsoport új parancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok, aki korábban a 8. német hadsereg parancsnoka volt (Friessner vezérezredest 1944. december 21. napjával leváltották, és parancsnoki várakozási állományba helyezték a Margit-vonal elvesztése miatt), felismerte a veszélyt, hogy az oroszok Gille hátába kerülve katlanba zárhatják a Buda elé ért német felmentő sereget. Így parancsot adott a visszavonulásra, ami gyors ütemben egész Székesfehérvár környékéig tartott, magát a várost pedig egy német-magyar katonákból álló helyőrséggel biztosította.



Az egyre reménytelenebb helyzetben lévő budai védők január végén ugyancsak szívós ellenállást tanúsítottak, még maga Afonyin vezérőrnagy is megsebesült, miközben az első vonalakat látogatta a Déli pályaudvar környékén. Helyét I. M. Managorov altábornagy vette át. Január legvégén már öt szovjet hadtest 12 hadosztálya támadta folyamatosan Budát. Eközben a Vérmező is az oroszok kezére került január utolsó napjaiban. Ezzel megszűnt a német légi híd is, most már vitorlázógépeken sem tudtak lőszert és élelmet a budai erődbe juttatni. A sebesültek száma 10 ezer fölé emelkedett. 1945. január 30. napján megkezdődött a csata a Várhegyért. Másnap Hindy törzse jelentette a kritikus helyzetet a Kőszegre menekült nyilas kormánynak: „Buda-Észak, Margit körút, Kékgolyó utca és Istenhegyi útig a Margit-szigettel együtt elveszett. A Vár és a Krisztina romokban. (…) A csapatok fáradtak és kimerültek.” Február 5-én elesett a Sas-hegy is. Az Erzsébet híd budai hídfőjénél pedig szovjet tengerészgyalogos egységek gyülekeztek a gellérthegyi ostromra, nekik kellett megmászni a Gellérthegyet, és kézitusában elfoglalni a Citadellát. A védők kezén ekkora már csak a királyi vár és a Gellérthegy maradt. A Déli pályaudvar környékén Managorov altábornagy válogatott tisztekből alakított különleges harccsoportokat, amiknek feladata a kiserődökké alakított tömbházak elfoglalása volt. 1945. február 9. napján orosz kézre került a Nap-hegy, majd február 11. napján a Gellért-hegy is.

Az ostrom utolsó napjaiban magyar katonák is harcoltak a szovjet hadsereg oldalán. Főként önkéntesek, hadifogságból ismét a frontra jelentkezettek. Létszámuk elérte a 2500 főt Buda ostromának utolsó heteiben. 1945. február 13-a körül, a komoly veszteségeket szenvedett magyar századokból külön egységet hoztak létre, ez lett a Budai Önkéntes Ezred. Parancsnoka Variházy Oszkár alezredes, a 10. gyaloghadosztály egyik tisztje lett.

Február 10. napján már csak a Várhegy volt a védők kezén, a Citadella is elesett, a védők létszáma mintegy 26 ezer főt tett ki, a magyarok létszáma ebből nagyjából 4 ezer főre tehető (Lindenau közlése). Nagyszámú nyilas pártszolgálatos is az ostromgyűrű szorításában rekedt. A fővárosi nyilas pártszolgálatosok irányítását jórészt Vajna Ernő közlekedési tisztviselő látta el. Vajna 1938-tól volt a nyilas párt tagja, Szálasi Ferenc közvetlen munkatársa. 1944 decemberétől a miniszterelnökség nyilas pártmegbízottjává nevezték ki, majd 1945 januárjában lett Budapest védelmének pártmegbízottja. Még az ostrom idején életét vesztette.

Február 11. napjára a védők helyzete tarthatatlanná vált, elfogyott szinte minden szükséges hadianyaguk, élelmiszerük, orvosi felszerelésük, így a IX. SS hegyihadtest parancsnokság a Várból való kitörést aznap 20 órára rendelte el. Pfeffer-Wildenbruch csak a kitörés előtt két órával jelentette le rádiótávírón annak tényét a parancsnoksága felé, majd felrobbantatta az összes rádió-vevőkészüléket, így akadályozva meg, hogy megtiltsák neki a kitörést.

A Várból való kitörés teljes kudarc volt, mészárlássá változott. Először is Hindyéket csak az utolsó órákban (16 óra 30 perckor) értesítették a németek, mert nem bíztak a magyarokban. A Szálasi által frissen vezérezredessé előléptetett Hindy azonnal nekilátott a Szentháromság téren összeállítani az első kitörő harccsoportokat, de a sietség mindenre rányomta a negatív bélyegét. A Hegyalja útnál lévő Döbrentei térről a Litteráti – Loótz csoport indult el először 18 órakkor, és a Duna vonalát követve, a Vár alatti Fő utca - Vitéz utca útvonalon jutott el 20 óra tájékában a Margit körútig. Az innen továbbjutni próbálkozó harccsoport jó részét azonban géppuskákkal lekaszálták a már lesben álló oroszok, az erős zárótűzben Sónyi Hugó pc. százados, a harccsoport parancsnoka is életét vesztette, valamint elkezdtek tüzelni a szovjet ütegek is, célpontjuk az egész Vár volt. Ugyanis Managorov altábornagynak valakik – valószínűleg a magyar partizánok közvetítésével – elárulták a kitörés részleteit, így az oroszok felkészülten várták a védőket. A Litteráti – Loótz csoport megmaradt részének vissza kellett mennie a Bécsi kapu elé, és itt csatlakoztak a 21 órakkor meginduló védőkhöz. A német-magyar katonák zöme a Várból a Bécsi kapun özönlött kifelé a Széll Kálmán (későbbi Moszkva) tér, és a Széna tér irányába. A IX. SS hegyihadtest törzse és Hindy törzse pedig a Várhegy alatti kazamatákban igyekezett eljutni az Ördög-árok csatornájáig, majd onnan a budakeszi erdőkbe. Ahogy a két téren megjelentek a várbeliek, az orosz tüzérség megszólalt, és valóságos rendeket vágott a menekülők soraiban. Az Olasz fasort és a Városmajort elérő védőkre további pusztító pergőtűz zúdult, az embertömeget Sztálin-orgonákkal is lőtték. A kisszámú túlélők a Budakeszi út irányába, valamint a Kissváb-hegy mellett, a Fogaskerekű vasúti pályáján keresztül jutottak ki a halálos csapdából. A Fogaskerekű felé jutott ki Wolff német ezredes csoportja is, ők az Attila út – Vérmező – Krisztina körút – Kékgolyó utca – Csaba utca érintésével jutottak el idáig, viszonylag kis veszteséggel, mivel az oroszok az Olasz fasorra koncentráltak elsősorban. Hasonló módon sikerült kijutnia egy másik kisebb csoportnak a Marczibányi téren keresztül, az Olasz fasor túloldalán.

A kazamatákon át menekülő tiszti törzsek sem jártak szerencsével. Az Olasz fasor, majd a Budakeszi úton befedett Ördög-árok csatornán keresztül a Bolyai Műszaki Akadémiánál akarták elérni a budai hegyeket, de az oroszok az akadémiánál lévő Ördög-árok csatorna torkolatánál már várták őket. Belelőttek a közeledő tiszti csoportba, a törzsek nagy része itt is esett el. Dörner német rendőrezredes és nagyjából 200 ember a kézigránátok és géppisztolyok gyilkos tüzében lelte halálát. A túlélők a még szabad szellőztetőlyukakon keresztül tudták elhagyni a halálos csapdát.
A budai hegyekben még február 13-án és 14-én is folytak a harcok. Magát a királyi Várat és a teljesen kiégett palotát 1945. február 12. napján Cseresnyés Árpád főhadnagy, a felsorakozott százada előtt adta át a szovjeteknek. Managorov altábornagy a Budai Önkéntes Ezred nagy veszteségeire való tekintettel – az utolsó pár nap alatt közel 600 fő – mintegy jutalomképpen megengedte, hogy a királyi palota vasrácsos díszkerítésére a vörös zászló mellé a magyar lobogót is kitűzzék.

Az oroszok az elfogott magyarokkal – a nyilasoktól eltekintve – emberségesen bántak, holott komoly veszteségeket szenvedtek el. A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi időkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján derült fény arra, hogy mintegy 72 000 elesett, 80 000 eltűnt és 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. A polgári lakossággal való bánásmódjuk ellen sem lehet különösebb kifogást emelni. Nem így a német véderőt főként kitevő Waffen SS katonákkal szembeni bánásmódjukat illetően. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Főleg az SS katonáira vadásztak. Ha ezek megadták is magukat kilátástalan helyzetükben, legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhegyi fogaskerekű adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra, és ott futottak bele a szovjet csapatokba, azokra is hasonló sors várt. Budapest viszont óriási károkat szenvedett el. Az 51 napos ostrom alatt 32 753 ház teljesen elpusztult. Egész városnegyedek váltak lakhatatlan romhalmazzá. A hivatalos adatok szerint 19 718 polgári személy halt meg az ostrom alatt. A német-magyar védők több mint fele, mintegy 30 – 35 ezer katona esett el.

A hivatalos szovjet nyilatkozatok szerint a Vörös Hadsereg a magyar fővárost elfoglalta. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1945. június 9. napján adományozott emlékérmén is a Budapest elfoglalásáért felirat olvasható. Ezzel az érdeméremmel mintegy 300 ezer szovjet katonát tüntettek ki.

A kitörési kísérlet során mindössze 785 főnek sikerült kijutnia az ostromgyűrűből, és elérni a német első vonalakat. A két SS lovashadosztály (8. "Florian Geyer" és 22. "Maria Theresia") parancsnokai, Zehender és Rumohr SS Brigadeführerek (vezérőrnagy) öngyilkosok lettek. Pfeffer-Wildenbruchot február 12. napján fogta el Szripka szovjet őrnagy egy budai villában, amiért az őrnagy Vörös Zászló Érdemrendet kapott. Hindy is a volt parancsnokkal együtt esett fogságba. Pfeffer-Wildenbruchot 1955-ben engedték haza a hadifogságból, míg Hindyt, mint háborús bűnöst a Budapesti Népbíróság halálra ítélte, majd 1946. augusztus 29. napján felakasztották.

A „Tavaszi ébredés” („Frühlingserwachen”) hadművelet, vagy másképp a „balatoni csata” volt az utolsó nagy német-orosz összecsapás hazánk területén.
Az egykori három magyar hadsereg-parancsnokságból már csak kettő működött 1945 februárjának közepén. Az 1. hadsereg-parancsnokság László Dezső vezérezredessel az élén a Dunától északra, szlovák területen, míg a 3. hadsereg-parancsnokság Heszlényi József vezérezredes vezetésével a Dunántúlon tevékenykedett. Az elmúlt fél évben a honvédség 14 hadműveleti egységet, a harcoló alakulatok több mint 60 % -át vesztette el. Csak Budapestnél három teljes magyar hadosztály morzsolódott fel.

1945. március 5. napján a hadrend a következő volt: a 2. német páncéloshadsereg alárendeltségében harcolt a magyar 7. és 8. póthadosztály. A 6. német páncéloshadsereg kötelékében volt a 25. gyaloghadosztályunk, míg a magyar 24. és 16. gyaloghadosztályok pedig a 8. német hadsereg alárendeltségébe tartoztak. A 3. magyar hadsereget a VIII. hadtest képezte az 1. huszárhadosztállyal és a 23. tartalék hadosztállyal. Az 1. magyar hadsereghez az V. hadtest tartozott az 1. hegyidandárral, a IX. hadtest az átszervezés alatt lévő 27. gyaloghadosztállyal valamint a 9. határvadász-hadosztállyal. Krakkó térségéből a morvaországi Kroměříľ irányába tartott a magyar 5. tartalék hadosztály, valamint feltöltésére várt és pihenőben volt a Szent László hadosztály. A harcoló magyar katonák létszáma mintegy 200 ezer fő volt az 1944. szeptemberi, nagyjából 1 milliós létszámhoz képest.

Az állami hivatalokat és az intézményeket a nyilasok a Nyugat-Dunántúl határ menti városaiba telepítették át. A Nemzeti Bank Veszprémbe, az Országgyűlés Sopronba, a Belügy-, Külügy-, és a Pénzügyminisztérium Szombathelyre költözött, csakúgy, mint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. A Miniszterelnökség és a Honvédelmi Minisztérium Kőszegen kapott helyet, míg Szálasi Brennbergbányától nem messze, Velem község határában, a Stirling-villában tartózkodott.

Budapest elvesztése rendkívül negatívan hatott a közvéleményre és a hadseregre egyaránt. 1945 februárjában a front a Dunántúl nagy részén megrekedt, és egyre gyakoribbá váltak a magyar katonák által elkövetett szökések. Rendszerint a szembenálló szovjetekhez mentek át, a razziázó nyilas egységek miatt a még Szálasi uralma alatt lévő területeken maradni kész életveszély volt. A német déli hadseregcsoport parancsnokságának adatai alapján például, csak az 1945. január 1. és 17. közötti időszakban 930 honvéd szökött át a Vörös Hadsereghez.



1945 tele meglehetősen zord volt. Rengeteg hó esett, és az égbolt szinte állandóan felhős volt, ami a németeknek kedvezett, mert a szovjetek nem tudták kihasználni a légifölényüket. Hitlernek nagy tervei voltak a Dunántúlon. Vissza akarta azt foglalni Budapestig és a Dráváig, így biztosítva a nagykanizsai olajmezőket, valamint Bécs előterét a várható szovjet offenzíva ellen.

Ezért 1945. január 17. napján a 6. német páncéloshadsereget, Joseph Dietrich SS vezérezredes parancsnoksága alatt a nyugati frontról Bajorországon át útnak indítatta a Dunántúl felé. A hadsereg 81 400 főből állt, és 435 harckocsi és rohamlöveg alkotta a nehézfegyverzetű hadfelszerelését. 1945 februárjának végén a 6. páncéloshadsereg Pápa–Veszprém–Várpalota térségében már be is fejezte a jól álcázott gyülekezését. A parancs szerint március 6-án kellett megkezdeni az offenzívájukat a Balck-seregcsoporttal (amely a német III. páncéloshadtestből, a IV. SS páncéloshadtestből és a 3. magyar hadseregből állt, 11 hadosztály alkotta, ebből 3 volt magyar, az 1. huszárhadosztály, a 2. páncéloshadosztály valamint a 23. gyaloghadosztály) együttműködve, a Balaton és a Velencei-tó közötti 50 kilométeres sávon támadva. Eközben a Balatontól délre álló 2. német páncéloshadseregnek Nagybajom – Kaposvár térségében kellett támadásba lendülnie. A német F hadseregcsoport alárendeltségébe tartozó fehér kozák hadtest alakulatainak pedig Donji Miholjac és Valpovo térségéből a Dráván átkelve kellett offenzívát kezdeményeznie a szemben álló 1. bolgár és 3. jugoszláv hadseregek ellen, majd Mohács és Pécs irányába előretörnie.



1945. március 6. napján, a Dunántúlon havas eső esett, a hőmérséklet 0 Celsius körül mozgott. A terep nagyon erősen felázott és rendkívül saras volt, ugyanis az enyhe idő miatt nem tudott megfagyni. Így a támadásba lendülő német nehézpáncélosok, például a 69 tonnás „Királytigrisek” (ebből 114 darab állt rendelkezésre), ha elhagyták a műutakat, szinte rögtön a sárba ragadtak, ez pedig bekorlátozta lehetőségeiket és harci tevékenységeiket. A 6. páncéloshadsereg a Sárréten bontakoztatta ki offenzíváját, azonban már a második napon ki kellett vonni a támadásból a talaj állapota miatt a „Királytigriseket”. Eközben Székesfehérvár térségében megindult a német 6. hadsereg is. Ennek alárendeltségében harcolt az erősen kivérzett magyar 2. páncéloshadosztály Zsedényi vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A szovjeteket meglepte a német támadás, de szívósan védekeztek. Káloz községnél például, szó szerint méterről méterre folyó közelharc bontakozott ki. Elsősorban a rossz terepviszonyok, valamint a vártnál keményebb szovjet ellenállás miatt az SS páncéloshadosztályok március 13-án még csak a Sió vonalánál jártak, a harcok Cece, Simontornya és Sárkeresztúr térségében folytak. A 25. magyar gyaloghadosztály visszafoglalta Siófokot, de megrekedt, és tovább már nem jutott. 1945. március 14. napján a németek még át tudtak kelni a Sión Ozoránál, de a támadásuk kifulladt, és március 15-én a Sárosdtól Balatonvilágosig húzódó, mintegy 90 kilométeres szakaszon mindenütt védelembe mentek át. A mindössze 30 kilométer mélységű térnyerésért 116 kilőtt páncélossal, 963 halottal, 628 eltűnttel és 4328 sebesülttel kellett fizetni. A szovjet veszteségek is magasak voltak, a németek elpusztítottak 47 db. rohamlöveget, valamint 63 db. T-34 –est, ezen kívül még 12 páncélost is zsákmányoltak. A németekkel szemben a Velencei-tónál a szovjetek 4. gárdahadserege, attól délre pedig a 133. lövész hadteste és a 9. gárdahadserege küzdött.

Eközben a német 2. páncéloshadseregnek nem sikerült elérnie Kaposvárt, március 6. és 15. között mindössze 10 kilométert tudtak csak megtenni. Itt magyar részről a Bakony gyalogezred és több tüzérosztály tevékenykedett a Nagybajom és Kutas közti szakaszon, nem sok sikerrel. A Dráván, Donji Miholjacnál átkelt német csapatok mintegy 20 kilométer ívű hídfőt képeztek a folyó északi partján (de Harkányt és Siklóst már nem sikerült elfoglalniuk), majd Drávapalkonyánál és Drávaszabolcsnál komoly csatába keveredtek a bolgár csapatokkal, de Pécs irányába nem sikerült az áttörési kísérlet. Március 10. napján szovjet erősítést (beérkezett Szekszárd irányából a 133. lövész hadtest) kaptak a bolgárok, így a német támadás végleg elakadt, de a hídfőt nem adták fel, hanem március 19-én a németek azt maguk ürítették ki.

A Valpovonál támadásba lendülő németeknek Mohács volt a célja, de azt szintén nem tudták elérni. A szemben álló jugoszláv partizánok keményen küzdöttek, így a német támadás itt is elakadt. A német támadók soraiban 2 fehérkozák ezred is harcolt (ők voltak a 15. SS Lovassági Hadtest), a jugoszláv partizánok között pedig sok magyar volt. Ők a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztály 15. „Petőfi Sándor” dandárjának katonái voltak. A dandár a szentistváni és beremendi erdőkben tartotta a frontvonalat. A Petőfi dandár a Vajdaságban alakult meg 1944. december 31. napján. 1200 magyar alkotta, a parancsnok Kis Ferenc partizán százados volt, aki Bolmány község visszafoglalása közben halt hősi halált, 1945. március 21-én. A magyar dandár vörös csillagos magyar nemzeti zászló alatt harcolhatott. Tito marsall az első, zászlóalj erősségű magyar partizáncsoportot 1943 nyarán hozta létre Szlavóniában.

Március 11. és 17. között a németek megerősítették hídfőállásukat, Drávaszabolcsról azonban beérkezett egy szovjet hadosztály március 18. napján a partizánok megsegítésére, és ez eldöntötte a támadás további sorsát. A német XCI. hadtestparancsnokság két nap múlva megkezdte a drávai hídfő kiürítését, amit március 22. napjára be is fejezett, és ezzel itt is visszaállt az offenzívát megelőző hadi helyzet.

1945. március 16-án Tolbuhin marsall frissen feltöltött 3. Ukrán Frontja a Vértesben – Szár és Gánt községek között – megindította offenzíváját Bécs irányába. Másnapra a támadást kiterjesztette Bicske, Zámoly, valamint Székesfehérvár északi térségére is. A Vértesben álló magyar huszárhadosztály (ami valójában csak 2 leharcolt ezredből állt), valamint Gille SS egységei nem tudták megállítani az oroszokat, akik március 17. napján 10 kilométer mélységben benyomták, majd áttörték a frontot Mór és Tatabánya között. A szovjetek túljutottak a Vértesen, és rohamtempóban űzték maguk előtt a németeket és a magyar huszárhadosztály maradékát, amelyet Schell ezredes vezetett. A következő pár nap alatt Tolbuhin csapatai az egész 3. magyar hadsereget leszakították a német főerőről, és Esztergom – Lábatlan térségében bekerítették, és katlanba szorították őket.
Eközben Székesfehérvár és Seregélyes térségéből kiindulva a szovjetek rátámadtak a 6. német páncéloshadseregre is, szintén március 17. napján. A szovjet 18. gárda-harckocsihadtest Seregélyesnél már másnap áttörte a gyenge német védelmet, és megindult Polgárdi irányába.

Ugyanekkor délről, Siófok térségéből is megindultak az oroszok. Tolbuhin szerette volna bekeríteni, majd Berhida és Fűzfő között az útját állni a 6. német páncéloshadsereg főerőinek, akik ekkor még a Sió-csatorna térségében voltak. Ebben a néhány napban az egész német-magyar arcvonal mozgásba jött a Balaton északi partja és a Duna közötti szakaszon. A 6. német hadsereg aránylag kis emberveszteséggel tudott ugyan kicsusszanni a szovjet gyűrűből Fűzfőnél, de a páncélosainak nagy részét – elsősorban a már állandósuló üzemanyaghiány miatt –, és ezzel az ütőképességét is elvesztette, ami végzetesnek bizonyult. „Sepp” Dietrich keserű gúnnyal idézte fel a háború után, hogy amikor 1945. április elején megérkezett Bécsbe, és az ottaniak megkérdezték tőle, hogy miért 6. páncéloshadseregnek hívják az egységét, azt felelte nekik, hogy azért, mert 6 páncélosuk maradt. Dietrich hadseregének még Győr térségében sem sikerült megkapaszkodnia, és új arcvonalat kialakítania. A megállíthatatlan Szovjet űzte, hajtotta maga előtt a németeket.
A magyar csapatok is mozgásban voltak hátrafelé. A Szent László hadosztály, amely kezdetben a Balaton északi partjának védelmére volt kirendelve, a Bakonyba szorult vissza. 1945. március 22-én felszabadult Székesfehérvár, másnap Veszprém. Eközben a Dunának háttal álló 3. magyar hadsereg roncsainak sikerült partot váltani a március 25-re virradó éjszakán, és Guta térségébe települtek át. Mintegy 22 ezer embert sikerült így a katlanból kimenekíteni. Még aznap délelőtt megindultak Malinovszkij csapatai is a Dunától északra. Két hadserege támadott Pozsony és Bécs irányába. A szovjetek már az első napokban átkeltek és meg is kapaszkodtak a Garam folyó nyugati partján, több hídfőt is létrehozva. A támadás ezután folytatódott, a német 8. hadsereg és a magyar 3. hadsereg maradéka egészen Pozsony előteréig szorult vissza.

Eközben a Balatontól délre álló 2. német páncéloshadsereg – parancsnoka a budapesti születésű de Angelis tábornok – március utolsó hetében 2 hadosztálynyi erősítést kapott. Miközben 1945. március 28. napján Komárom és Győr is felszabadult a nyilas uralom alól, a Dráva és a Balaton között álló szovjet 57. hadsereg – Sarohin vezérezredes parancsnoksága alatt – megtámadta de Angelis hadseregét. A bolgár támogatással megállíthatatlanul előretörő Sarohin pár nap alatt elfoglalta Nagykanizsát, és ezzel a magyar olajvidék is elveszett a németek számára.
Nagykanizsán a Principális-csatorna mentén alakultak ki véres harcok, ugyanis a Nagykanizsa – Kiskanizsa határában húzódó csatornánál próbálták meg a németek feltartóztatni az oroszokat. Azonban a kiskanizsai oldalra telepített és megerősített német géppuskafészkek hiába lőtték halomra a csatornán átjutni próbálkozó szovjet katonákat, végül az emberfölény itt is győzött.
Mivel a Rába vonalánál sem sikerült megállítani a szovjeteket, így a németek már osztrák földön, vagyis a Reich területén voltak kénytelenek tovább harcolni. Közben Pápa térségéből egy újabb szovjet páncélostámadás bontakozott ki, ami a Harmadik Birodalom határához szorította az összes német-magyar egységeket.

A nyilas kormány március 28-án hagyta el Kőszeget, és ment át az akkori Harmadik Birodalom területére. Azonban Szálasi maga csak másnap ment át Velem térségében az osztrák oldalra. Még ugyanaznap bevonultak az oroszok Kőszegre, méghozzá harc nélkül, ugyanis Király Béla vezérkari százados, hogy a lakosságot és a várost megvédje az értelmetlen pusztítástól, felvette a kapcsolatot a közeledő szovjetekkel és átadta nekik Kőszeget.

Eközben Tolbuhin páncélosegységei és kozák lovassága Szombathelyt rohanta le, mialatt innen délre, Vasvár és Körmend elfoglalása után, március 31-én Pinkamindszent térségéig hatoltak előre a szovjet csapatok. Északon ezalatt Malinovszkij 2. Ukrán Frontja 1945. április 4-én foglalta el Pozsonyt.



Ezen a napon foglalták el az orosz csapatok Nemesmedvest is, és ezzel a szovjet parancsnokság 1945. április 4. napján Magyarország területét felszabadítottnak nyilvánította a fasiszta uralom alól. Valójában azonban Vas és Zala megyék határmenti vidékein nagyjából még egy hétig folytak kisebb összecsapások a szovjet csapatok és a német utóvédek között. Tornyiszentmiklóson április 8-án még voltak szórványos tűzharcok, amelyben legalább egy, ismeretlen honvéd esett el. Lovásziban 1945. április 12. napján ugyancsak egy ismeretlen elesett katonának állították ki a halotti anyakönyvét. Pinkamindszenten ugyanaznap heves gyalogsági tűzharc folyt. A községben már oroszok voltak, de a németek még tartották a falu határában húzódó védőállásokat. A németek aknavetőkkel is lőtték a falut, és egy akna az Orbán család Fő utca 94. szám alatti portájának udvarába csapódott be. A 17 éves Orbán Anna lábát térdből elcsapta az aknagránát, aki a helyszínen elvérzett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy 1945 áprilisának közepére hazánk területéről az utolsó német-nyilas, fasiszta egységeket is kiűzték a felszabadító szovjet–bolgár–jugoszláv–román seregek, és nem utolsósorban a magyar partizánok. Százezrek nyugszanak magyar földben, távol a hazájuktól, az otthonuktól, egy igaz ügyért áldozva fel életüket. Nyugodjanak békében a hősök…



2013-04-11 16:22:00


További hírek:
Adományboltok Éjszakája az autizmussal élők javára
Vízilabda OB I B: a legjobbkor vezettek először...
NGM: több mint két éve 4 milliónál többen dolgoznak az országban
Előadás cukorbetegeknek
Veterán foci: jövőre ismét megpróbálják


SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>
FRISS HÍREK

A nap vicce



állás Nagykanizsa, munka Nagykanizsa, Jooble
jooble