A mesék és az álmok világában való jártasság kevés embernek adatik meg, Kustár Zsuzsa iparművész viszont azon alkotók közé tartozik, aki nemcsak érti, hanem képekbe is önti álmainak üzeneteit. Vele beszélgettünk művészetének fő motívumairól, az alkotás és a transzcendencia közötti összefüggésekről, a magyar néphagyomány által közvetített ősi bölcsességről, amely át-meg átszövi műveinek többségét.

– Minek a hatására döntött úgy, hogy az Iparművészeti Főiskolára jelentkezik? Volt a családjában művész?
– Falusi származású, hétgyerekes családba születtem. Kiskorom óta nagyon szerettem rajzolni. Mégis úgy alakult, hogy a Képzőművészeti Gimnáziumba nem vettek fel, mert nem volt olyan felkészítő tanárom, aki kellőképpen elmagyarázta volna a rajzolás alapvető szabályait. A perspektivikus ábrázolást például nem is tudtam akkoriban megtanulni. A sorsom az volt, hogy nyolcadik osztály után Budapestre, a Ruha- és Cipőipari Technikumba kerültem, mert szüleink arra gondoltak, hogy valamilyen szakma kell a kezünkbe. A technikum alatt is rajzoltam, egyfajta belső késztetést éreztem erre. A felvételire úgy készültem, hogy rajzszakkörre jártam. Van még egy titkos háttere is ennek a dolognak, méghozzá az, hogy én tizenhárom éves koromban megnéztem a tenyeremet, és az úgynevezett művész vonalam egy rendkívül kedvező állást mutatott. Ennek ismeretében erős belső öntudattal vágtam neki az összes feladatnak, amit kaptam az élettől. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon szerencsés vagyok és kegyeltje vagyok az égnek. Az érettségi után mindjárt felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára, és szerencsémre pont abban az évben indult cipőtervező szak, így elsőre fel is vettek. Már akkor is úgy gondoltam, hogy a pályám nagyobb ívet rajzol le, mint a cipőtervezés. A főiskola után közvetlenül férjhez mentem és ezt követően sorban jöttek a gyerekek. Velük voltam itthon, majd mintegy természetes átmenetként szabad pályára kerültem. Az indítékom tehát az volt, hogy a szakmát magasabb fokon műveljem. Éreztem magamban olyan adottságokat és lehetőségeket, amelyeket ki tudtam bontani. Hozzátenném, hogy mindkét nagyapám és a dédnagyapáim is iparos emberek voltak, a kézügyesség tehát családi örökség. Az hogy én művészi pályára léptem, egyéni vágy volt, amit aztán a lehetőségekhez mérten meg is tudtam valósítani. Óriási lélekvezetést és szellemi-lelki erőt adtak az álmaimban felbukkanó útmutatások. Amikor nagyobb feladatokat éreztem közeledni az életemben, akkor az álmaim és a céljaim ismeretében könnyebben meg tudtam valósítani azokat.

– Az álomfejtés hogyan kapcsolódik a művészetéhez?
– Tavaly dolgoztam egy nagyobb megrendelésen, Budapest belvárosában, az Aranytíz Művelődési Központban csináltam padlómozaikot. Ezt egy korábbi, 1987-ben állami megbízásra készített padlómozaikom felújítása volt. A Zodiákus Névadó Világtükröm alapján készítettem, amelyet körülbelül öt évvel ezelőtt egy belső átalakítás miatt tönkretettek. Hatalmas kegyelem volt a sorstól, hogy újból elkészíthettem ezt a munkát. A mozaik a magyar népművészetben fellelhető huszonnyolc állatjelképet ábrázoló zodiákus gyűrű megjelenítése. Ez a fekete-fehér padlómozaik arról szól, hogy amennyiben az ember tudja, milyen energiákkal jött a világra, akkor jobban ki tudja teljesíteni önmagát. Alapvetően nincs benne az iskolai tanítási gyakorlatban az önismeret megtanítása. A gyerekeknek rengeteg olyan tananyagot kell megismerniük, ami idegen a létüktől. Úgy gondolom, hogy már óvodában el kell kezdeni előmozdítani az önmegismerés folyamatát. Ha tudja a gyerek, hogy milyen indulatokkal jött a világra, akkor meg is tudja oldani az ebből fakadó problémáit. A kellő pillanatban képes megfegyelmezni magát, így önuralmat szerez. Ezáltal már kiegyensúlyozottabbak a társadalmi kapcsolatai, jobban tudja hasznosítani önmagát az emberi közösségben. Ez az egyik fő üzenete ennek a mozaiknak. Van néhány alkotásom, amelyek mandalák is egyben. A mandala egy belső világrend, ugyanakkor a külvilág rendje is, és a kettőnek összhangban kell lennie. Az ember egy kozmikus lény, és ahogy a csepp része a tengernek, úgy része a tenger is a cseppnek. Az egyes ember is magában hordozza a világegyetem minden adottságát. Erről is szólnak ezek a művek.
– Az Ön munkáival kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a művészet és a transzcendencia öszszefonódik, éltetik egymást.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szabad pályán vagyok, szellemi és lelki síkon egyaránt, és ezzel a szabadsággal messzebbre is el lehet kalandozni. Mivel végtelen képzeletvilágom van, ezért megengedhetem magamnak ezt az óriási szellemi szabadságot. Valószínűleg a dolgom is ez, hiszen belső, jó érzést okoz. Sokszor többet elmélkedem, mint dolgozom, de igyekszem megtartani az egyensúlyt.
– Volt alkotói életének olyan periódusa, amikor úgy érezte, hogy nem tud továbbhaladni a munkában, nem volt képes megvalósítania az elképzelését?
– Amikor az ember kidolgozza magát, akkor vákuum van a lelkében. Ez természetes jelenség. Ilyenkor az ember azt se tudja mihez kezdjen, és ilyenkor jönnek a segítő álmok. Ez egy fajta kereső, bizonytalan, nyugtalan állapot, amiben keresi az ember a következő dolgát. Ilyenkor még a morzsa-szerű álomnak is meg szoktam örülni.
– Melyik az Ön által legjobban kedvelt iparművészeti technika?
– Szenvedélyes, lobbanékony a természetem, és mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. Ha azt lelkesen tudom csinálni, akkor abból jó munka születik, ha csak ímmel-ámmal, akkor inkább abbahagyom, mert abból nem lesz semmi. Most a mozaik tetszik a legjobban, ezt csináltam legutóbb. A főiskola után olajképeket is festettem, de ebben a műfajban nem művelem magam. Az energiáimat eddig sem ebbe tettem bele, sokkal inkább a nemez-munkákba. Csakhogy a nemez kevésbé állja az időt, ezeket valószínűleg majd megfestem olajképnek is.
– Honnan ered technikai sokoldalúsága?
– Valószínűleg a gyerekkoromban szerzett önbizalom és bátorság segített az elképzeléseim megvalósításában. Volt bátorságom több technikát kipróbálni, és valószínűleg ennek köszönhetem azt, hogy semmibe nem buktam bele. Amikor más-más technikát kívánó feladatnak álltam neki, akkor alaposan utánanéztem annak, hogyan kell kivitelezni, mit enged az adott anyag. Az anyagszerűséggel és a technikával való ismerkedésnek köszönhetően csinálom meg a műveimet.
– Voltak/vannak tanítványai?
– Van egy kis növendékem, Szőke Veronikának hívják. Mély, szeretetteljes barátság alakult ki közöttünk. Látva az ő rendkívüli tehetségét, bátorítottam és tanítgattam, de szerencsére ő egy olyan tehetség, akivel veleszületett minden olyan adottság, ami a képzőművészethez kell. Inkább csak irányvonalakat adtam neki. Rajta kívül Szilágyi Csillát készítettem fel az Iparművészeti Főiskolára. Ezen kívül Jármai Zsuzsa tanárnővel tanítottam építész karra felvételiző fiatalokat. Az én dolgom a rajzok stílusának megtanítása volt. Sajnos egyre kevesebb időt adnak a gyerekeknek a felvételire való felkészülésre. Vannak ugyan őstehetségek, de a művész pályán ötven százalék szorgalom, ötven százalék tehetség szükségeltetik. Én nem is akartam soha tanító lenni, csak rajzszakkört vezettem. Nem tudok fegyelmezni, mert a gyerekeket azonnal barátságomba fogadom, és a kisgyerekek ezzel viszszaélnek. Csak egy embert tudok tanítani.
– Kanizsán kívül hol voltak még kiállításai?
– A múlt év nagyon gazdag volt kiállításokban. Egy életmű-kiállítás keretein belül Mosonmagyaróváron, Sopronban, Kőszegen, Kalocsán, Letenyén állították ki a munkáimat. Nemrég egy pályázat segítségével tudtam egy, a műveimet összegző katalógust kiadni.
– Hogyan tudná összefoglalni művészetének lényegét, legmarkánsabb jegyeit?
– Ez nagyon nagy kérdés, így csak rögtönzött választ tudok adni. Jobban kéne ismernem önmagamat, az önmegismerésen fáradozom most is. Amennyiben önmagamat megértem, akkor szeretőbb és megbocsátóbb tudok lenni a többiekkel szemben is. Gyerekkoromban elhittem magamról, hogy alkalmas vagyok erre a pályára, és ezzel a hozzáállással sikerült is megvalósítanom, amit szerettem volna.
– Volt olyan szellemi társa, aki segítette élete során?
– Egy megérzés révén rájöttem, hogy nekem a magyar hagyományban és jelképvilágban kellene komoly tudást szereznem. Pap Gábor művészettörténész előadásaira jártam Pestre, neki köszönhetem a szellemi örökségünk iránti mély tiszteletet. Azon fáradozom, hogy művészetem révén ezt másoknak is közvetíthessem.
– A művészetét illetően volt olyan mestere, akinek az útmutatásait követte?
– Technikai szempontból sok mindent köszönhetek volt férjemnek, Haraszti László festőművésznek.
– Milyen módon alkotja meg képeit?
– Nem vagyok az a típus, aki egyben látja a képét, mielőtt megcsinálja. Kereső vonalakkal találom meg a végső megoldást. Engem inkább a gondolat irányít. Ha megvan a kompozíció, akkor beleteszem valamilyen technikai megoldásba. A végeredményt magamból kell kibányásznom, nem látom magam előtt az ideális kész képet. Ez magányt igénylő feladat.
– Mit gondol, mi a művészet célja vagy funkciója?
– Ezt csak úgy fogalmazhatom meg, hogy a magam számára mi a funkciója. Számomra mindig egyfajta gondolatiság, nem csak forma. Ez a saját belső realitásom. Képeim összhatásában a harmóniára, a béke, nyugalom, öröm kifejezésére törekszem, és ha ez átjön a képen, akkor megvalósítottam a saját művészi célomat.
– Jelenleg dolgozik valamilyen munkán?
– Most a vákuumot élem meg. Figyelek az álmaira és próbálom megérteni őket, hogy segítségükkel alkotni tudjak. Most azzal foglalkozom, hogy a saját sorsfordító álmaimról mandala-szerű rajzokat készítek Az álmok megfejtéseit is közlöm, a képeket és az írásokat pedig olvasókönyvbe szeretném szerkeszteni.
– Mi a véleménye napjaink művészetéről?
– Azt gondolom, hogy szellemi és lelki szabadság révén a mai művészet nagyon sokféle üzenetet hordoz. A kíváncsi érdeklődő vagy tanul, vagy kap valami pluszt a kiállításokon, de el is utasíthatja a látottakat, ez jogában áll. Szeretek kiállításra járni, de valójában az okoz örömöt, ha pozitív élményekkel gazdagodom. Pont emiatt a gyerekrajz-kiállításokat kedvelem a legjobban. Egyszerűen csoda, amiket a gyerekek művelnek! Nagyon sok művész a maga kríziseit éli meg, tárja fel a művein keresztül. Teljesen hangulat dolga, hogy erre mennyire vagyok vevő. Ugyanakkor nagyon sok tehetséges ember is van. A világ meglehetősen széteső, ugyanakkor mindig képes újrarendeződni. Van olyan művész, aki képes arra, hogy közvetítse a rendezettségét, van aki ezt nem is akarja, így csak a káoszt sokasítja. Próbálom megemészteni, amit egy kiállítástól kapok. Ami meghökkentő, az szíven üt, de tudomásul kell venni, hogy van ilyen valóság is. Az, hogy egy kiállítástól mit kapok, az teljesen a pillanatnyi érzelemvilágomtól függ, hogy mit tudok beengedni magamba. A világ mindig két oldalú. Az emberséget én abban látom, hogy az életet és az életigenlést közvetítsük. Van aki ezt másképp látja, a kiállítást ilyenkor úgy veszem, hogy étel vagy nem étel a számomra. Egy csöppet sem hasonlítunk egymásra, és ez a tény ekkor bontakozik ki legerőteljesebben.
Ziegler Anita