Ahogy Győrben, úgy legutóbb, a Bp. Honvéd elleni találkozón is megmutatta Marcus Neal a hisztisebb oldalát a Kanizsa KK kosárlabda-együttesében. Szokták volt mondani, az egyéniségek szinte mindig nehéz esetek, s ekkor kell előkerülnie annak a bizonyos edzői faktornak, amivel rendet lehet rakni a játékos(ok) fejében.

Húsz éve, 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat. A megszállást dicsőítő ruszki emlékmű utolsó darabja, a beton talapzat is bedarálásra került a nagykanizsai Erzsébet téren. Már csak a Vasemberház homlokzatán elhelyezett tábla utal a gyűlölt szoborra. A független Magyarországért, a megszálló szovjet hadsereg kivonásáért tüntető elődeink 1956. október 25-én ezen a téren döntötték le az orosz katona szobrát. Eltiport követelésük 35 év múlva teljesült. – olvassuk rajta. Gondoljunk hát tisztelettel ma is azokra a bátor munkásemberekre, akik börtönnel, idegenbe bujdosással fizettek azért, mert drótkötéllel, géppel lerántották az Ivánt. Elvásott a veres csillag – sóhajthatunk föl. De elbízhatjuk-e magunkat? Ismeretes, kaméleonhoz hasonló alkalmazkodó készséggel vált nevet – hírlik: Demokrata Párt lesz a legújabb – az az alakulat, mely rendre rárontott saját nemzetére. Orosz szuronyok helyett is talált másik támogatót. Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. (Kiss Dénes). Ami a változékonyságukban állandó: Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal… Ám elmúlt nyolc évük ellenére is van, aki újra hajlamos bedőlni. Érdemes hát felnézni azokra a – többnyire gépgyári – munkásokra, akik nem hittek a hazugságoknak.
P.J.

Szomolányi sarkon parkolok a minap, bringám kormányán reklámtáska.
Meg se néztem, miféle, csak felragadtam otthon. Egy, az oviból hazafelé tartó kicsi lány örömmel fedezi fel rajta, hangosan örül is neki: – Nyuszi!
A Kanizsa olvasói emlékezhetnek a GULÁG-ot megjárt bencés szerzetes két évvel ezelőtti kanizsai látogatására. Olofsson Placid atya akkor a piarista diákoknak szólt a túlélés négy szabályáról. Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviseléséhez minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét. A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit. Észre kell venni, és meg kell örvendezni. A versenyt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejöttünk, és aki többet tud mondani, az lett a győztes. Egyszer volt egy olyan bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: „Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.”
Pehm Józsefet felsőpatyi káplán korában meghívták Sárvárra a plébániára, mert valami Szinek missziós atya tartott előadást. Ebéd alatt a Szinek mellett ült, és a Szinek csak azt mondogatta mindig magában: „Szegény Szinek! Szegény Szinek!” Ezen az önsajnálkozáson még akkor is jót mulatott, amikor idős korában elmesélte. Beleértette és belehangsúlyozta az egész emberi nyomorúság önsajnálkozását, amiben mindig van valami mély humor is. Mészáros Tibor az 1972-75 között írt napi jegyzeteiben, A száműzött bíboros szolgálatában című kötetben számol be Mindszenty József előbbi anekdotájáról.
Ön melyik szemléletet választja?
Papp János