Egy új, eddig nem kutatott oldaláról mutatja be Kocsis Katalin, a Halis István Városi Könyvtár könyvtárosa Nagykanizsát. A zenei útikönyv a Magyar kultúra Napján került először az olvasók kezébe.

– Mikor kezdett a témával foglalkozni? – kérdeztük elsőként a könyv szerzőjétől.
– Miskolctól Szekszárdig, országos szinten közel húsz éve gyűjtögetem a zenei emlékhelyeket. Ezekből akartam könyvet íni, de nagyon elhúzódott a gyűjtőmunka. Bár kicsi az országunk, de ha ebből a szempontból kutatja az ember, akkor mégiscsak nagy. Sok helyen jártam, és még mindig nem kész, rengeteg a fehér folt. A kolléganőm adta az ötletet, hogy kezdjem Kanizsával.
– Mennyi időt szánt rá?
– Naiv módon azt hittem, gyorsan megírom, mert nem kell sehova sem elutaznom, és itt minden forrás a rendelkezésemre áll. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az előny mellett ott a kötelezettség is, hogy kanizsaiként csak kellően megalapozott munkát adhatok ki a kezemből. Miután elkezdtem nézegetni a régi kanizsai újságokat, sok-sok példán keresztül igazolódott előttem, amit addig én is szinte közhelyszerűen emlegettem, hogy Kanizsának milyen magas színvonalú volt a zenei élete.

Ugyanakkor megdöbbentő volt, hogy mennyi remek muzsikus élt itt, akiknek még a nevét is elfelejtette a város; vagy ha néhány név azért ismerősen cseng, sok a velük kapcsolatos félinformáció még szakmai körökben is. Gyanítom, hogy más területeken is hasonló lehet a helyzet. Így tehát könyvem legnagyobb terjedelmű forrása a helyi sajtó lett. Elkezdtem 1862-től, s eljutottam 1948-49-ig. Majdnem száz év anyagát tanulmányoztam át. Ahogy haladtam előre az időben, úgy szaporodtak a források. 1873-ban megjelent a város második hírlapja, s fennállásának végéig, 1922-ig módomban állt ugyanarról a zenei eseményről, kérdésről másik leírást is elolvasni, s e kettőből szűrni le a tanulságokat. Egyúttal azt is tapasztaltam, hogy az események rögzítésében, értelmezésében mekkora a sajtó felelőssége az utókor szempontjából.
– Az elképzelt két hónapból végül menyi lett?
– Gyakorlatilag tizenöt hónap, mert fél évig csak az újságokat olvastam, és sokat sétáltam a városban. Rendkívül érdekes érzés volt, hiszen olyan utcákban is jártam, ahol eddig még soha. Időnként mintha egy idegen városba léptem volna. A városközpont ismerős épületeit is egészen más szemmel néztem és nézem, mint korábban, mert közülük többről megtudtam, hogy annak idején ki lakott benne, vagy milyen esemény fűződött hozzá. A könyvben olyan épületekről is írok, amelyek már nincsenek meg. Van több olyan, amelynek a helyén másik épület áll, de olyan is, ahol már régóta üres a telek, mint például a Rácz család régi házának a helyén, a Hunyadi utca 22-ben. A város közepén lévő gyönyörű csendes helyen ma egy ronda deszkakerítés mögött embermagasságú a gaz. Ott állt idősebb Rácz János háza, aki a város szenzációs orgonistája, és egy időben az összes katolikus templomának a főkántora volt. Muzsikus dinasztiát alapított, egyik fia, ifjabb Rácz János szintén nagyszerű kántor lett, a másik fia, Rácz Alajos az 1970-es évekig itt élt Kanizsán. 1948 előtt a Felsőtemplom kántora, utána a Zeneiskola nagyhatású tanára. Gyakorlatilag ő vezette be Kanizsán a Kodály módszert.
A Kálvin téren a Református templom és a könyvtár között állt az úgynevezett Aréna, a város második nyári színköre, melyet 1902-ben építették fából. Kívül elég igénytelenül nézett ki, de átépítése után belül még zenekari árka és páholyai is voltak. Két évtizeden keresztül tartottak a falai között előadásokat. A témával foglalkozók közül eddig még senki sem látott a színkörről ábrázolást, senki sem tudta, hogy egyáltalán lefényképezték-e annak idején, pedig a régi Kanizsáról sok képeslapot ismerünk. Nagy felfedezés és öröm volt, amikor előkerült egy városunkból 1907-ben feladott képeslap az Országos Széchenyi Könyvtár színháztörténeti tárának gyűjteményéből, mely az Arénát ábrázolja. Fotója így bekerülhetett a könyvembe, amelyben ugyanakkor sok olyan épület is szerepel, amelyek ma is állnak, több-kevesebb átalakítás után.
– Érte-e még váratlan öröm?
– Ugyan megkésve, a könyvbemutató előtt két nappal a Thúry György Múzeum dolgozói egy hagyatékban rátaláltak az Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának 1902-ben készült tablójára, amelyen a karnaggyal együtt negyvenhárman szerepelnek. A dalárdáról ismerünk egy két évvel későbbi csoportképet, amikor megnyerték a Dunántúli Dalversenyt, de – a tablóval ellentétben – azon nem szerepelnek nevek. Így most arcról is azonosíthatók a régi „dalostestvérek”. Ez azért is fontos és érdekes, mert a próbáit és fellépéseit többnyire a Polgári Egyletben tartó amatőr énekkarban prominens városi polgárok vettek részt, mint például ifj. Wajdits József és Fischel Lajos könyvkiadók – utóbbi Fejtő Ferenc édesapja. Karnagyuk akkoriban a pécsi, de egy időben Kanizsán élő Böhm Emil kereskedő, egyúttal profi képzettségű muzsikus volt, mellesleg nagyon jóképű férfi, akibe szinte az összes kanizsai leány beleszeretett… De ha a könyvemben ez a tabló nem is szerepelhet, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom a feldolgozására és a publikálására, egyelőre az a fontos, hogy létezik és előkerült..
– Kik osztották meg önnel az emlékeiket?
– A kutatás során lassan elérkeztem ahhoz a korszakhoz, amelynek már kortárs tanúi is vannak. Itt köszönöm meg mindazoknak, akik meséltek a régi időkről. Első helyen is Fentős Ferencnek, a városi zeneiskola nyugalmazott igazgatójának, aki több helyszín és személy azonosításában segített, s szinte naponta új adatokkal, dokumentumokkal jelentkezett olyan lelkesedéssel, mintha csak a saját könyvét írta volna. Köszönetet mondok dr. Kígyóssy Lászlónénak, aki mentorom volt pályakezdő könyvtáros koromtól, s aki mint a város jeles hangszerkészítő mesterének leánya, a hőskorát élő zeneiskola egykori kiváló növendéke, a Király-díjas vegyeskar tagja, rendezvények zongorakísérője s a városi könyvtár zenei gyűjteményének megalapozója, maga is részese Kanizsa zenei múltjának. Köszönöm dr. Gerő Katalinnak, hogy kapcsolatot teremtett Dános Lili zongoraművésszel, aki 1919-20-ban csodagyermekként Nagykanizsán kezdett zongorázni tanulni. Lilike néninél 2009 szeptemberében tett látogatásom nemcsak nagy élmény volt, hanem egy új ténnyel ki is egészítette a város zenei életéről eddig ismert képet. Maga Gerő Katalin pedig a Zeneakadémia Baráti Körének titkáraként és a Magyar Haydn Társaság elnökségi tagjaként főszerepet játszott abban, hogy Nagykanizsa gazdagabb legyen egy zenei emlékhellyel, Strém Kálmán szociológus és hangversenyrendező általa méltón megjelölt szülőházával. Köszönöm a Farkas Ferenc Zeneiskolának, hogy búvárkodhattam régi dokumentumaik között. Az egyes épületek azonosításában és leírásában alapvető forrásnak bizonyult Tarnóczky Attilának a Hol, mi? Kanizsai házak és lakói címmel a nagykar.hu-n számomra éppen időben közzétett hatalmas várostörténeti munkája.
Dános Lili zongoraművészre visszatérve, Lilike néni még nem volt hat éves, amikor édesanyja a spanyolnátha járvány egyik első kanizsai áldozataként 1918-ban meghalt. A kislány nem sokkal utána kezdett el zongorázni tanulni. 1920-ban már hangversenyen lépett fel. Olyan technikai tudása volt, hogy kétévi tanulás után csodagyerekként ünnepelték. Felkerült Pestre, először a Nemzeti Zenedében, majd a Zeneakadémián folytatta a tanulmányait. Weiner Leónál tanult meg muzsikálni, aki azt mondta neki, sok zongorista szívesen elcserélné „lapátkezeit” az ő kicsi kezeire, ha olyan technikája lehetne, mint neki. Dános Lili Európa számos országában adott koncertet, a nemzetközi ismertség küszöbén állt, amikor férjhez ment, három gyermeke született, s így nem volt lehetősége olyan szinten folytatni a pályát, mint ahogyan például Fischer Annie tette, így az ő neve ma nem ennyire közismert.
– Mi jellemezte a zeneoktatást?
– 1926-ban a zeneiskola megalapítása előtt több egészen kiváló magán-zenetanár élt és működött a városban. Akkoriban elterjedt szokás volt a házimuzsikálás. Azoknál a családoknál, ahol igyekeztek egyfajta polgári életmódot fenntartani, minden gyermeknek kellett zenét tanulni, és közülük a tehetségesek ki is emelkedtek. Volt például olyan praktizáló orvosa a városnak dr. Balla János személyében, aki profi szinten játszott zongorán, s az 1910-es és 1920-as években a kaszinó valóságos „házi” zongoraművészének számított. Palló Imre operaénekest és sok más, a városba látogató nemzetközi rangú művészt ő kísért zongorán, és nem ő volt az egyetlen ilyen a városban. Mások maguk is művészi vagy tanári pályára léptek, de biztos vagyok benne, hogy a többiekből értő és igényes közönség vált – és talán ez a legfontosabb. A zeneiskola megindulása előtt az érdeklődő fiatal jó színvonalon tanulhatott zenét a gimnáziumban, a kereskedelmi és a polgári iskolában.
A felsőkereskedelmi iskolában például a 19. és a 20. század fordulóján mintegy két évtizedig zenei tanfolyamot vezetett Sterneck Zsigmond, a város egyik legrangosabb magántanára és évente vizsgahangversenyeket rendeztek. A kereskedelmi iskola vezetése ugyanis rájött arra, hogy a házimuzsikálásra való készség, az abba való bekapcsolódás megkönnyítheti az üzleti kapcsolatok kialakítását. Minden háznál volt zongora, vagy cimbalom, vagy mindkettő. A szegényebb házaknál cimbalom. Farkas Ferenc zeneszerző például leírta egy visszaemlékezésében, hogy édesanyja jól zongorázott, katonatiszt édesapjának pedig a cimbalmozás volt a szórakozása. A vasárnapi ebéd után rágyújtott egy szivarra, és kedves nótáit játszotta. A városi zeneoktatás megindulásával Kanizsa a régió zenei központja lett, hiszen mintegy két évtizedig az egyedüli zeneiskola volt a megyében. Az 1930-as években még Teleki Béla főispán két gyermeke és a zalaegerszegi polgármester unokája is ide járt…
Még kiegészíteném néhány névvel a korábbi gondolataimat: Hangsúlyosan köszönöm meg a Thúry György Múzeum és két munkatársa, Kunics Zsuzsa és Hohl Zoltán tartalmi és gyakorlati segítségét és egyúttal a képek közlésének lehetőségét is. Közülük számos most jelenik meg először nyomtatásban. Hodák Sándor önzetlenül végigfényképezte szinte valamennyi helyszínt és fontos levéltári információkat is kibányászott.
Fényképekkel, dokumentumokkal és információkkal sokat segített Lévai Péterné (Izraelita Hitközség), Németh Andrea (Temetőgondnokság), illetve Charles Fejtő, Noll Katalin, Halász Gyula, Csizmadia Ferenc, Martonné Németh Mária. S fel sem tudom sorolni mindazokat, akik munkám során bíztattak, és érdeklődve várták a könyv megjelenését, amelynek nyomdai előkészítésében a fő érdem Tábori Zita kolléganőmé.
A kötet az egymást a mai utcanevek betűrendjében követő száz kanizsai épület történetén keresztül pillant be városunk zenetörténetébe. A teljes kép kedvéért a legtöbb esetben szót ejtek magáról az emlékhelyről: építészeti jellemzőiről, tervezőjéről, a hozzá kapcsolódó nem-zenei, várostörténeti tudnivalókról. A házak azonosítását kis képek segítik, amelyek a helyszín mostani állapotát mutatják. A ma is létező, vagy egykori épületek zenei kötődéseiből kirajzolódik a város zenetörténete, annak is leginkább az 1860-as évektől a második világháború végéig tartó korszaka.
Remélem, hogy hozzájárulhattam a város történetéhez új ismeretekkel, új szempontokkal és a kötetet nemcsak a zenerajongók, hanem minden lokálpatrióta érdeklődéssel fogja forgatni és böngészni. S minthogy minden ilyen kutatás felső határa a csillagos ég, szeretném kérni az olvasókat, ha valamit máshogy tudnak, vagy új információik, dokumentumaik vannak, amelyek segíthetnek még teljesebbé tenni a képet, keressenek meg, s osszák meg ezeket velem.
Bakonyi Erzsébet